...fontos lehet...

HEGYI ANDRÁS ÍRÁSA

(Nyomdai és elektronikus eszközökkel csak a szerző írásos engedélyének birtoklása esetén másolható, sokszorosítható!)

A „mégsem tértek meg” kultúrája

Jel 9:8-11, 21, 15:8-11

Hogy válság lenne? Hét ágra süt a nap itt a Balaton mellett, június eleje van. Az éjjel esett az eső, harapnivalóan friss a levegő. Az akácvirág illata még érzik, de már a jázmin vette át a terepet. A fiam a minap tette rendbe a fűnyírót, és ha levágom, hozzá jön annak is a friss fűillata. Kellemes a hőmérséklet is, meg hangverseny is. Reggelente az énekes rigó, meg a kakukk köszönti az új napot. Aztán megszólal a vadgerle és a sárgarigó is. Ezt meg tudom különböztetni az énekes rigótól. Ha kiülök olvasgatni a kertbe, aranyos kis rozsdafarkúak ugrándoznak körülöttem. Kikeltek a fiókáik, és lesem ahogy hordják nekik a reggelit. A múltkoriban két holló ült az egyik fenyőfa ágára. Sajátosan mély torokhangjuk más, mint a csókáé vagy a varjúé. Beszélgettek. Ritkán szólaltak meg, és nem vágtak egymás szavába. Esténként elalvás előtt hol Fekete István gyönyörű természeti leírásait olvasom, az „Őszi vásárt” meg a „Tíz szál gyertyát”, hol Zsindelyné Tüdős Klára élettapasztalatait: „Hogy kerül a csizma az asztalra?”, „Isten markában”. Hol meg Cseri Kálmán prédikációit vagy Böjte Csaba testvér szelíd bölcsességét. Most éppen idősb Bereczki Lajos szívszorítóan egyszerű verseit. Ez orromba idézi egyik-másik románhatár menti szegényes imaház sajtosan jellemző régies szagát. De ezt felülmúlja a szent egyszerűségük illata, amellyel ide jártak imádkozni. Emlékszem a Gyulai, a Biharugrai, a Sarkadi, a Körösnagyharsányi és a Körösszegapáti vagy Körmösdpusztai mindig telt imaházainak Ige-éhes légkörére. Visszajár a lelkem a régi baptista hívők gazdag, életteli kultúrájához. Énekkarokat, költeményeket hallok. Fülemben a régi szavalók: Almási Béla bácsi, Szaniszló Tibor bácsi, Lakatos Péter és drága Párom hangja. De hát a baptistáknál pont az volt a szép, hogy nem csupán az irodalomhoz értők mondtak verseket, hanem szavaltak akkoriban a legegyszerűbbek is bukdácsoló rímeket, majd minden vasárnap a legkisebb gyülekezetben is. Éhezte a lelkünk a szépet, - és szerettük őket. Sokszor ők mondták el legegyszerűbben és legmaradandóbban az aznapi üzenet igazságát. Annyi komolyságot és alázatot tapasztaltam az akkori hívőkben, hogy azt ilyen idő távolságából már életszentségnek látom. Tudom, hogy vannak irodalmi mértékkel mérhető költőink is, Somogyi Imre, Balog Miklós, Gerzsenyi Sándor és sokan mások. Tudatosan említem kevésbé közismert idősb Bereczki Lajost, mert azt akarom vele érzékeltetni, hogy őket is a magunkénak tartottuk.

 Nekünk baptistáknak soha nem együtteseink voltak, hanem énekkaraink. Több mint egy évszázadon át hűséggel végezték a szolgálatukat. Vidéken a nehéz paraszti munkát végzőknek, városban a vasgyári munkásoknak minden héten jutott idejük az énekórára. Felkészült zenei szakemberek adtak eléjük mintát: Tóth Gábor, Héthalmi Páth Károly, Bányai Jenő, Beharka Pál, Ráduly Emil, Oláh Gábor és még sokan mások. Ők gondoskodtak az énekes kiadványokról is. Nagy gyönyörűséggel, belülről a lelkem mélyén hallom a régi Karénekes megszentelt szövegét és dallamát:

Ha Isten békéje lakja szívemet,

Úgy dúlhat vihar ellenem!

Nagy hittel szívem zengi ez éneket:

Az Úrba, az Úrban jó nekem.

A minap itt volt kedves unokám. Főzött nekem finomnál finomabb ételeket. Mindig megosztja velem a titkait, és együtt tervezgetünk. Drága menyem mutogatja a dédunokámról készült felvételeit. Aranyos, stramm egyéves legényke üres flakonnal a kezében totyog és nézelődik. A múlt héten úrvacsorát vittünk a barátommal Gamásra egy özvegynek. Minap meglátogatott a József utcai gyülekezet vezető vénje. Előkerültek az új gondok mellett a régi örömök. Ritkán találkozunk, de ott folytatjuk, ahol korábban abbahagytuk, - ettől mindkettőnk szíve felmelegszik és fel is töltődünk. Várok egy diákcsapatot a napokban egyik tanártársam vezetésével azért, hogy a rájuk váró szent szolgálatról beszélgessünk. Nyugodtabb, békességesebb öregséget el se képzelhettem magamnak. Reggelente kavargatom a kávémat, olvasom a napi Igét, és sorra veszem, kiknek is ígértem meg, hogy imádkozok értük.

Aztán hallom a déli krónikában a háborús híreket..., – imádkozok értük is. Azokért is, akik elindították, meg azokért is, akik a háttérből biztatják őket, és még inkább azokért, akik menekülnek. Az édesanyákért, a kicsikért, a nagyobbakért, a nagyszülőkért, és azokért is, akik nem jöhetnek. A covid járvány még alig ért véget, és itt van az újabb baj. A nagyhatalmak érdekei egymásnak feszülnek. A vezető politikusok semmit se tanultak a történelemből. Röpködnek a nagy szavak. A világ újra felosztása az új gazdasági érdekek szerint, - mint volt már a két világháború előtt is. A posztmodern toleranciától elpuhult ember már azt gondolta magáról, hogy már ölni se képes. Kivéve a Tv képernyőjén a fotelból nézve a krimiben. Vagy tolerálva, hogy még a szülés előtt is csupán izomcsomónak tekintsék a születendő gyerekeket. Amerikában arra szavaztak, hogy még a szülés előtt is eltávolíthatók legyenek. Kinek számít akkor egy-két kisember? Akiknek a sorsát a háborúban kettétörik. Életéért, gyermekei életéért fut át a határon oda, ahol nem az ő megszokott otthona van. És azután? Soha vissza nem térhet? Mi vár rá? A háborúval egyszercsak valamiért felhagynak? Vagy ellenkezőleg: eszkalálódik? És kinek nehezebb kitartani a hitben? Tudom, hogy Nyugaton is vannak hívők. De nem egyszerűen a túlélésre gondolok, hanem az Úr iránti felelősségből fakadó hitre. A próféták hitére, akik nem voltak közönyösek az emberiség sorsa iránt. Annak aki mindentől távol, jólétben él, vagy annak aki az életéért fut? Akik kint vannak Kárpátalján, ha félnek is, végzik tovább a szolgálatukat. Nemrég olvastam az ottani magyar lelkipásztor feleségének írását, beszámol róla, hogy első ijedtségében hazajött, vagy inkább hazaküldték. De mekkora megkönnyebbülést jelentett neki, amikor visszatért, mert mind írja, - a háború nem szüntette meg az elhívásukat.

A betegeinkkel kapcsolatban azt olvassuk a Bibliában, hogy imádkozzunk értük, és a hitből való imádságra Isten felsegíti őket (Jak 5:13-18). De mi van, ha mégsem? Olykor ez megtörténik, máskor nem. Ha másvalakiről van szó, tét nélkül lehet véleményünk. De ha a hozzánk közel állókról van szó, vagy éppen rólunk?... Magunkról vagy a szeretteinkről?... Azonnal máshova kerül a hangsúly. Drága Páromért három hónapon át összetört szívvel könyörögtem, Isten mégis másként döntött. Zsuzsám meghalt. Ennek már kilenc éve, de nem mondhatom, hogy túl vagyok a gyászon. Nem vagyok ezzel egyedül. A covid alatt fiatalabbak is temették a párjukat, a gyerekek az édesanyjukat. Hogy mit éltek át, igazán csak Isten tudja.

A covidot meg a háborút csapásnak tartjuk. Méltán. De mi van akkor, ha nincs covid és nincs háború? Akkor minden rendben van? Idehaza fura és durva szavak hangzanak a parlamentben. Brüsszelből meg különös határozatok és bírósági ítéletek érkeznek. Még különösebb ideológiák nyugatról és az ott uralkodó erkölcsi állapotokról. A nyílt társadalomról, az egyneműek házasságáról, a genderről, a gyerekek megrontásáról, az LMBTQ kultúráról. Mi ez? Gondolkodok, és kérdezek. Meg aggódok. Tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Esztendők óta hallom ezeket a furcsa szavakat: gender, lmbtq, pedofilia, de csak annyira értem őket, mint amikor Gyulán a drága öreg Tar mama kérdezte tőlem: „Hegyi testvér, mi az hogy honor?” Horrort akart mondani, de annak nincs értelme. Azt válaszoltam neki: „Nem kell nekünk miden gonosz dolgot ismernünk ahhoz, hogy üdvözüljünk”. Ebben megnyugodott. Na de hát mi is csak ennyit tehetünk? Nem tudom. Csak azt, hogy mindez a húsunkba vág. A látni hivatottak vaksága és felelősségük nem vállalása nem azonos a naiv hittel.

Ha valaki vállalja, hogy ma becsülettel kiigazodjon, annak is le kell egyszerűsödnie, de nem csupán naiv módon. Vállalnia kell, hogy a jót jónak, a gonoszt gonosznak lássa. És ha kell, ezt ki is mondja. És gonosz időkben is kötelezze el magát a jó mellett. De fölteszem magamnak a kérdést: ha én vergődök vele, annak van-e egyáltalán valami haszna? Hiszen – sokmillió társamhoz hasonlóan – engem senki se kérdezett se genderről, se a háborúról. Akkor ez nem más, mint az illetékességi területem átlépése? Örüljek, hogy engem nem bánt senki. De ha még ezt sem teszem, az nem csupán a szokásos gyávaságom? Mielőtt egyetlen további mondatot leírnék, tisztáznom kell önmagam számára is valamit. Itt az élet peremén Balatonszemesen olyan kevés információ jut el hozzám, hogy kétségeim vannak arra nézve, hogy nem tenném-e bölcsebben, ha hallgatnák? Apró mozaikmorzsákból milyen jogon rakok össze bármiféle véleményt? Felelősségem elsősorban magamért meg családomért van. Ismerem azonban Babits sorát: „bűnösök között cinkos aki néma, atyjafiáért számot ad a testvér.”

Dietrich Bonhoeffer a második világháborúban a börtönben egy évvel a második világháború befejezése (és a halála) előtt azon töprengett, hogy a történelemben ez az első háború vallásos magyarázat nélkül, erkölcsi értelmezés nélkül. „A magam sorsa egészen mellékessé vált az általános helyzethez képest. Elmúlt Európában a lelkiismeret ideje? A bűnbánat, a megtérés, a hit, a kiengesztelődés, a megigazulás – már semmit nem jelentenek? Ha ez így van, akkor ami ezután következik, az nyomasztó. Az a véleményem, hogy az előttünk álló időszak még nagy meglepetéseket tartogat.”[1]

És ha az éppen dúló háborúra gondolok, - nem azért engedte meg az Isten hogy kiderüljön mi mennyit ér? De megengedte? Azonban kérte-e valaki Istentől az engedélyt a két világháború, meg a többi megindítására? - És kapott-e? Idehaza az egyházak máris nagyot józanodtak. A világi divatok követésétől meg a csupán az önmaguknak fontos dolgoktól, küldetésük felé kezdenek fordulni. Hónapok óta hat egyházi karitatív szervezet munkatársai gőzerővel vannak ott a határon és segítenek. Hiszen az egyházaknak nem az a dolguk, hogy önmaguk fennmaradásáért létezzenek, hanem hogy jellé váljanak. Isten haragjának idején is a kegyelmét hirdessék, de békeidőben se feledkezzenek meg arról, hogy Ő ítéletélő Isten. Valamint a kiengesztelődés hordozói legyenek olyan áron is, ha maguk is áldozattá válnának, - ha kockázatokat vállalnak.

1. Kultúra ez, vagy valami más?

Egy valamirevaló kultúrának képesnek kell lenni dacolni a veszéllyel, még a halállal is.  De milyen kultúra az, amelyik nehézségek idején felmondja a szolgálatot? Ha az alapok megrendülnek, repedeznek a falak is. Mert milyen szellemi erők állnak akár a hédonista poszt-keresztény nyugatiak, akár a most háborúban álló szintén poszt-keresztény (vagy inkább poszt-kommunista) keletiek mögött? Nem gondoltuk mi európaiak már régóta pogány módon ugyanazt, amit a Laodiceabeli keresztények, - hogy „meggazdagodtunk, és semmire nincs szükségünk” (Jel 3:17)? Hiszen errefelé több évtizede nem volt háború, csak gazdasági fejlődés meg tudományos eredmények. A morális állapotokat meg úgy meg lehetett szokni, hogy azt senki nem érezte problémának. De nem ugyanígy gondolkodtak önmagukról már az ókorban is a hédonista, morálisan meggyengült kultúrák? Az egyiptomiak (Ez 32:2-10, az asszírok (Ez 31:2-17), a babilóniaiak (És 13:1-14:21), a tírusziak (Ez 27:1-28:23) és a Krisztus után a IV. századi gazdag és elpuhult rómaiak? - aztán néhány századdal később a bizánciak  (Rm 1:25-32,  2Pét 2:4-7, stb.)?

Ma úgy gondolják, hogy nekem jogom van bűnben élni, neked pedig nincs jogod bűntelennek lenni. Nekem jogom van paráználkodni, de neked nincs jogod nem paráználkodni. Nekem jogom van lopni, de neked nincs jogod nem lopni. Nekem jogom van hazudni, de neked nincs jogod igazat mondani. Nekem jogom van Istent káromolni, de neked nincs jogod Istent védeni vagy dicsőíteni. Nekem jogom van a pedofiliára, neked azonban nincs jogod megvédeni a gyerekeidet tőlem. Ha viszont Lót beköltözött Sodomába, mert azt gazdag vidéknek, Éden kertjének látta, - attól kezdve neki kellett alkalmazkodnia Sodoma szokásaihoz. Szabadsága csak Ábrahámnak volt, de ő Sodomán kívül élt. Hitler korában a németeknek joguk volt megalázni, sőt megölni a zsidókat. Ezt nem büntették. De azokat igen, akik mentették őket. A kommunista diktatúra idején szabad volt a keresztényeket gúnyolni, üldözni, besúgni, bebörtönözni, - és azokat jutalmazták, akik ebben részt vettek. Azonban minden korlátozás ellenére mégis, akkor is az volt szabad, aki szilárd erkölcsi alapokon állt.

Basilea Schlink[2] szerint az ezerkilencszázhatvanas évek közepén elkezdődött, vagy még inkább felerősödött egy bizonyos „sátáni korszak”. Ez az Egyesült Államokban élő „fekete pápa”, vagyis a „sátán egyháza” alapítójának nyilatkozata. Olyan ez, mint egy duzzasztómű átszakadása. A démonizmus áradata özönlötte el az országot. Tobzódó életmód és az alantas testi kívánságok korlátlan kielégítése vált sokak életeszméjévé. Az írott és az elektronikus média milliók erkölcsi értékeit kezdte fokozott mértékben rombolni. Televíziós és rádiósprogramok, - olyakor a művészet, a kutatás vagy az oktatás álarca alatt – félre nem érthető ösztönzéseket adtak a brutalitásra, a gyilkosságokra és a szexuális perverzitásokra, és támogatni kezdték a még meg nem született emberi élet iránti érzéketlenséget. Terjedt az eutanázia.

Gonosz praktikák, amelyek korábban a társadalom peremére korlátozódtak, és elkövetőik olykor súlyosan bűnhődtek, most már nyíltan szót kaphattak. Reklámok, újságok címlapjára kerültek. A lelkiismeretfurdalást úgy kezdték kezelni, mint ha betegség lenne. Valamiféle egészségtelen önkorlátozás. E késztetések hatása alatt az ember többé nem érzi felelősnek magát a tetteiért. Felszabadul minden korlátozás, - a jó és rossz isteni mértéke alól. A minap a Duna tv egyik úti filmje Amsterdam egy régi városrészében a vigalmi negyed közepén ottfelejtett ódon templomot mutatott. A falakon ott vannak még a szentképek, de belül egy narkót legálisan forgalmazó, rossz lányokat közvetítő kocsma bárpulttal.

Tudósok, ügyvédek, orvosok képviselték - még egyháziak is - hol belenyugvó távolságtartással, hol nyílt állásfoglalásukkal, hogy a törvényt és az igazságosságot nem a Bibliához, hanem az etikáról alkotott társadalmi nézetek változásához kell igazítani. Az erkölcsi földcsuszamlást többé nem lehetett föltartóztatni. Lavina kezdett legördülni, az összes eddigi között a legfélelmetesebb, mivel ez a bűn sötét lavinája lett. Az emberek, sőt egész nemzetek is a lavina alá kerültek. Mert a bűn pusztító erő, ami elkerülhetetlenül romlásba dönti az embereket. Bűnözők generációja támadt. Az emberek és nemzetek életét hamarosan az erőszakosság és a sorozatos bűncselekmények árasztották el. Értelmetlen iskolai lövöldözések, tömeges sorozatgyilkosságok, a médiából - sokszor a híranyagból - tanult technikák szerint. A bűn okozta fizikai és szellemi betegségek miatt sok esetben az emberek összeomlott személyiségekké váltak, és magukon hordozták a halál bélyegeit.

Ugyanezt a folyamatot Dietich Bonhoeffer[3] így írja le: a gonosz színjátéka mindent összezavar. A hagyományos erkölcsön nevelkedettek számára zavarba ejtő a történelmi szükségszerűségre hivatkozni. A történelem immanens igazságossága csak a látható cselekvést jutalmazza, vagy bünteti. Isten igazsága azonban a szíveket vizsgálja és ítéli meg. Gaztettek néma tanúi lettünk. Minden hájjal megkentek vagyunk. Kitanultuk a tettetés meg a köntörfalazás művészetét. Tapasztalataink alapján bizalmatlanokká váltunk az emberek iránt. Konfliktuskerülővé, kényelmessé váltunk. Nem hiszünk az egyszerű, mesterkéletlen, őszinte embereknek. Nem vagyunk alkalmasak arra, hogy Isten előtt felelős életet éljünk.

Ez a két a saját korszellemükről szóló beszámoló meglehetősen szomorú képet mutat. Természetesen akkor is voltak tisztességes emberek, összetartó családok, józan örömökkel élők. De olyanok is voltak akik már érzékelték a rossz tendenciát. De már nem a tisztességesek adták a mintát. Mint ahogy napjainkban Amerikában is, Európában is van egészséges része a társadalomnak, de már nem ők határozzák meg az életideált, hanem a könnyedebb stílusok. A morálisan egészségeseket maradinak, nem a jövő életrevaló nemzedékének látják. Főleg, ha ráadásul még keresztények is. Az új generáció nem csak az újabb és újabb technikai eszközök között ismeri ki magát, hanem megszokja az új politikai stílust és az ideológiai nyomást, még a szélsőségeseket is. Korábban is volt homoszexualitás, de nem volt divat. Pláne nem volt tolakodó, mert még szégyellték. Ma már alig létezik ízléstelen polgárpukkasztás, mert Nyugaton jószerével polgár sincs.

Putyin[4] katonái ha valaha találkoznak a pirosra festett szájú melltartót viselő körömcipős fiúkkal, aligha fognak megijedni tőlük. Állítólag ő is ismerte a szegénységet. Gyerekként Leningrádban társbérletben laktak, fürdőszoba nélküli közös konyhás lakásban. A folyosó végén lévő közös WCt használták. Aztán a KGBs múltjáról azt mondja, hogy „itt az utasítás a legfőbb törvény”. Itt többé moralitásról beszélni vagy azt várni illúzió. Ez már ismerős a náci Németország történetéből: „parancsra tettem”. Akár ki is cserélhető: „nyomásra tettem”, „divatból tettem”, „érdekből tettem”, „félelemből tettem”, stb. De van-e Nyugaton olyan, akinek akkora tekintélye van, hogy parancsolni is tud? És vannak-e akik engedelmeskedni akarnak? Nem erodálta-e már rég ezt a nagy liberális nevelés? Ki tud parancsolni ott már akár csak a gyerekeinek is? Az ilyen elpuhultság csak nevetséges. Nyugaton a kényelmesség tendenciája, az ostoba hobbyk meg a bűnözés különböző fajtái hódítanak és terjeszkednek. Az emberek meg se ütköznek rajta.

Pedig megvan ennek a parancsteljesítésnek a szentségesen szent ellenkezője is. „Az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell vettetnie a vénektől és a főpapoktól és az írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia.” (Mk 8:31). „Milyen rest a szívetek. Hát nem ezt kellett-e szenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülni? És valamennyi prófétától kezdve magyarázta a rá vonatkozó Írásokat. - Hogy hevülhessen a mi szívünk is, és nekünk is meg kelljen maradni amellett ami jó és egészséges (Lk 24:25-32).  

Persze mindenfajta egybemosás több mint hiba. Sematikus és igazságtalan, valamint nevetségesen hiú önminősítéshez vezetne, - hogy azért mi magyarok mégiscsak különbek vagyunk. Először is, mert nem vagyunk különbek. Másodszor pedig azokat a milliókat ismerjük-e személy szerint, hogy ilyenfajta kijelentésre ragadtassuk magunkat? Akik lehet, hogy ugyanúgy szenvednek, mint mi. Még akkor is, ha a tendenciákat érzékeljük és azok miatt jogosan aggódunk. Sőt el is határolódunk, és mindent megteszünk azért, hogy utódainkat is megóvjuk. Mert a normális a normális.

Hiszen a szüzességben nevelkedet férj vágyik haza lelkének kedves felsége után, aki őt tisztán megőrző és anyaian melengető társa. Aki befogadja őt és elrejti a világ elől. Körülveszi, otthont nyújt neki, olyat, amire csak egy szerető feleség és önzetlen anya képes. A beteljesült lét egyszerű örömét. Ennek íze olyan, mint a kenyér. Amíg a nő a testére szemérmes, addig a férfi a lelkére és a szavára. Az egymást szívből szeretők ebben a szemérmességben tiszták. Kettejük intimitása nem tartozik senki másra. Így állnak Isten színe előtt akkor is, amikor a szerelemben összekapcsolódnak. Szerelmük gyümölcsei a gyermekeik.

Általános tapasztalat, hogy a mai fiatalok előtt nincs tekintély. Pedig a gyermek még inkább igényli azt az erőt apjától, amit az anyja is vár tőle. Mégpedig azért, hogy testi-lelki biztonságot nyújtó otthona legyen. Ebben nőjön föl, és ebben ismerje meg a világot. Akkor mért nincs ma tekintélye senkinek? Azért mert nincs rá alkalma, hogy megismerhesse a szülei tekintélyét. A tekintély csak fokozatosan és spontán módon alakul ki. És a gyerekeik hamarabb meglátják, hogy a szüleik mennyire lemaradnak az ideáik mögött. Hogy mennyire önzők, lusták és tiszteletlenek, tapintatlanok. Apjuk mennyire nem igazán férfi, anyjuk mennyire nem szívesen feleség és anya. Nem csodálható tehát, hogy mennyire krízisbe került a gyermekek engedelmessége. Az üvöltöző, piperkőc és nonkonformista fiatalság nem az igazi, hanem a mondvacsinált tekintély ellen lázad. Mégpedig nem azért lázad, mert van, hanem azért, mert nincs tekintély. A tekintélyt éppoly kevéssé tudja nélkülözni az ember, mint a szabadságot[5].

Igazságtalan volnék, ha nem említeném a második világháború utáni Holland, Svájci és Amerikai morális alapú segélyakcióikat éppen a szegény kelet-európaiak számára. Évszázadokon keresztül ők voltak a protestantizmus bástyái és az evangélium fáklyavivői. Magam is emlékszem, hogy 1956 után mennyi csomagot kaptunk, amiből édesanyám nadrágot és télikabátot varrt nekünk. Hiszen hatan voltunk testvérek és szegényen éltünk. Nekem, azt sem szabad elfelejtenem, hogy a szomszédban Ausztriában az amerikaiak által fenntartott Haus Edelveiß-ban tanulhattam éveken át. Önzetlenül láttak vendégül és kitűnő professzorok tettek meg mindent azért, hogy tudásukat és tapasztalataikat átadják.  

A háború után idehaza sokfelé lelki ébredés következett, amivel az ateista elnyomás alig tudott mit kezdeni. A szenvedés leégette az emberek lelkéről a piszkot. A legerősebb hitű és legpuritánabb, leghitelesebb egyháziak hűsége és lelki ereje ezekben az időkben mutatkozott meg, méghozzá felekezettől függetlenül. Sokan a börtönöket megjárták, katolikusok, protestánsok egyaránt. Szenvedtek, de erősek lettek a hitben.

De nem egyháztörténeti szempontot tartok szem előtt. Az egyháztörténeti egyoldalúság éppen arról beszivárgó szívós folyamatról terelné el a figyelmünket, amelyre Basilea Schlink és Dietric Bonhoeffer éppen hogy fel akarták hívni. Hamvas Béla a hazugságról így ír: nem akkor veszek el, amikor meghalok, hanem amikor feladom a minden emberben meglévő szakrális tisztaságot[6]. Amikor valaki elkezd egy kicsit hazudni. Nem sokat. Csak annyit, mint amennyi egyetlen kicsi daraszem. Egy kis előnyért. Egy kis előmenetelért. No lám, nem is volt olyan nehéz! És milyen szép eredménye lett! De akkor már akkorát kell hazudni, mint egy babszem. Majd még, mint egy szilvaszem. Nemsokára görögdinnye lesz belőle. De elveszett az igazság bátorsága. A tisztességnek vége. Örökre, visszavonhatatlanul. Nem elég, hogy gyilkolnak, még röhögnek is rajta. Itt már az igazság halvány árnyalat is hajmeresztő bűncselekményszámba megy. Hivatalból csak hazudni szabad. Mert ami van olyan elrémítő és émelyítő, hogy ha bevallanák, az egész abban a pillanatban összeomlana.

A dolgok elvesztették önértéküket. Minden csak annyit ér, amennyire át lehet váltani valamire. Legtöbbször pénzre, hírre, pozícióra. Mindarra, amihez az üzlet mocska tapad. Ma a szentek óvatosan elkerülik azt, hogy ebbe belekerüljenek. Míg mások dühtől remegnek, ha valaki más elér valamit. Mintha megrabolták volna őket. Ez semmivel nem több, mint őrjöngő mohóság. Mindent megbámulni, mindent kipróbálni, mindent egy kicsit élvezni, mindent megnyalni. Amit kap, az nem több, csak egyre hígabb. Végül nem marad semmi. Ami marad, az a semmi. Az egésznek semmi értelme azon kívül, hogy a lényeg elveszett. Ami maradt, az megromlik, széthull, kása lesz és moslék. Mert Istent nem lehet büntetlenül bankárrá, pénzügyminiszterré az embert büntetlenül termelőerővé tenni.  Az ilyenféle törekvés nemcsak önző és ostoba, hanem lapos és értéktelen. És éppen azért veszélyes, mert minden gyors, olykor kapkodó, hajszolt időérzékünket megzavarja, pedig egy lassú és szívós változás megy végbe. A felszín mozgalmassága elfedi, hogy a gondolkodásban milyen alattomos mállasztó erők gyűrnek maguk alá minden szépet és emberségeset.

Vajon amit Basilea Schlink és Dietrich Bonhoeffer vagy Hamvas Béla leírtak az nem a mai valóság? Vagy csak túlérzékenységük kivetítése? Alaptalan borúlátásuk? A tudatalattijukba befészkelődött beszűkült depresszív életérzésük? Vagy éppen hogy a korszellemből fakadó tiszta jövőlátásuk, ami pontosan élettapasztalataikra alapozódik. Ennek a felelőssége szakad rájuk. Hogy a forrása az emberszeretetük és nem embergyűlölet, az kitetszik abból a morális alapállásból, ahogyan gondolkodnak. Nem csak gondolkodnak, hanem látnak is, méghozzá nem csupán a felszínen mozgó eseményeket, hanem a mögötte lévő erőket is.

János apostol a Páthmosz szigetén elragadtatásban a test bilincséből fölemelt lélekkel éber volt, és időben-térben mérhetetlen távolságokat bejárt. A látomások izzó harcában mintha a múlt már jelen volna. A hang, amit hallott megfogta a szívét. Avval a felelősséggel kellett megőriznie és leírnia, hogy a tőle messzi távolban élő gyülekezetnek is a sorsa függ tőle. Mert ha a bűn betör a gyülekezetet védőbástyafalai mögé is, ami megóvja a gyülekezetet, - a világ hatalmas szervezeteit kezdi csodálni Isten hűséges szeretete helyett. Akkor a Sátán szabad utat nyer köztük is. Ma a kísértések közt vergődő testvért magára hagyni természetesnek, míg a képmutató álapostolt leleplezni szeretetlenségnek számít. A sokféle elfoglaltságban magát agyonfárasztó nagyvárosi gyülekezetek nem érnek rá magukba szállni, és a mindig táguló rést bűnbánat által betömni.[7]

A bűn lavinája az, ami ma félelmetes arányokat ért el, egyre nagyobb sebességgel gördül lefelé a hegyoldalon, és ez aggodalommal tölt el minden józanul gondolkodó embert. Ez a halálos betegség fertőzi meg az embereket, nemzeteket, sőt még a természetet is. Ez öl meg minden örömöt, szétzúz minden békét, megrontja a faital nemzedékeket. Tönkreteszi a természettől fogva aktív, energikus és tettre kész fiatalokat. Érzéketlenné és kiábrándulttá teszi őket. Vegetáló semmittevőkké, parazitákká alakítja, sőt mélyre süllyeszti őket egészen a közönséges bűnözők szintjére. Meghalnak mielőtt éltek volna, mint a kéjvágy, az alkoholizmus és a kábítószer áldozatai, amivel megmérgezik magukat. A sátán és a bűn a pusztulás ösvényére sodorja őket, tönkreteszi személyiségüket, őrültségbe zavarja, fizikailag és szellemileg megbetegíti, bűnözőkké változtatja őket.

A sátán tudja, hogy a bűn poklot hoz a földre, és hogy ezután a gyorsan elmúló földi élet után a bűn a lelkeket a sötétség birodalmára ítéli. Ami valóságos hely, „ahol a férgük meg nem hal, és tüzük el nem alszik” (Mk 9:48). Ahol belekerülnek a „második halál” – a folyamatos meghalás állapotába anélkül, hogy elérnek a megsemmisülést.  Anélkül, hogy az igazi, felszabadult, tiszta, örömteli életet valaha is megismerték volna. A Szentírás világosan beszél a sátánról, mint a világ fejedelméről (Jn 14:30), aki megtéveszti az embereket (Ef 4:22), aki emberölő volt kezdettől fogva, mert nem állt meg az igazságban (Jn 8:44). Akiket elcsábít, azok nem ártatlan áldozatok, hanem bolondok és vakok (Mt 23:16-19), mert a sötétséget szeretik (Jn 3:19).

Hogy ez a megtérni nem akarás kultúra-e vagy sem? - azt nem tudom. Hogy az istentagadás Amerika és Európa immár két évszázados „kultúrája”, vagy csak dekadenciája, azt ki-ki döntse el. Ha egyfelől nézem tagadhatatlan, hogy a tudományos eredmények, az okos kifinomult technika csodálatra méltók. Ha másfelől: a durvaság, a faragatlanság, a felületesség, a kegyetlenség, a közöny, riasztó. Nem véletlen, hogy ha kultúráról van szó, akkor mégiscsak az irodalomra, építészetre, szobrászatra, festészetre, zenére, akár a népi hagyományokra gondolunk. Anyagiakban a világnak ezen a felén viszonylag jól élünk. Nem éhezünk, mint a történelem folyamán sokszor. Van fedél a fejünk fölött. Akkor most egyáltalán van válság? Mármint kulturális, ideológiai, morális válság? A háborús válságot ma nem is kell kérdezni. Azért kell Európát előre vennünk, mert - legyünk őszinték - míg a háborúk Indokínában, Afganisztánban vagy Szíriában dúltak, együtt éreztünk ugyan velük, - de ettől mi egészen jól megvoltunk.

Nézőpontunk lehetne csupán gazdasági, társadalmi, politikai, szociológiai, pszichológiai, akár vallási is, - de akkor hol marad a morális meg a hitbeli? Vagy egyenesen az örökkévaló Isten szempontja? Ma, amikor ezeket a sorokat írom, 2022. év május végén rutinból hallgatom a híreket. Az Egyesült Államokban a tegnapi sorozatgyilkosság, amit egy húsz év körüli fiatalember egy iskolában hajtott végre, a kétszáztizenkettedik az idén. Aztán folytatódik: az elmúlt évben több mint százezren haltak meg kábítószer túladagolásától. Pünkösd másnapján (2022-06-06-án) a Tv híradóban a tegnapi nappal kapcsolatban a legfontosabb hír, hogy Nigériában negyven keresztényt gyilkoltak meg egy istentiszteleten. Az Afrikai kontinensen ez nem példa nélküli. Amerikában egy nap alatt tizenhárom gyilkossággal végződő lövöldözés volt. Iskolai mészárlásokban több gyerek hal meg, mint bármi másban. Az elnök nyilatkozata csupán annyi, hogy most már tényleg csinálni kellene valamit... Hogy ez az ő dolguk?... Biztos?...

Meg se lepődünk. Közben megy tovább az élet, mintha mi sem történt volna. Megy tovább a fegyvergyártás egyre modernebb technikai színvonalon. És ha már legyártották, azt használni is kell, mert ha nem, akkor elavul, és csak ócskavas lesz belőle. Megy tovább a világméretű átrendeződés a biznisz meg a gyűlölködés törvényei szerint. És megy tovább Ukrajnában a háború is. Meg persze Hollywoodban az erőszak és a szexfilmek gyártása. A narkó termelése és szállítása, - ha már egyszer kereslet van rá. Ha pedig nem volna, föl lehet azt pörgetni. A gazdag országokban megy tovább az unalom, meg a különféle unaloműző újdonságokkal való kereskedelem. Kifizetődik még a reklámja is. 

De ha belegondolunk, a természeti katasztrófák idején, az éghajlatváltozás korában is erdőket gyújtogatnak. Kik ők, és mért teszik ezt? A covid járvány idején Franciaországban a tüntető tömegnek csak az volt a problémája, hogy nem lehetett éjszakai mulatókat hajnalig nyitva tartani. Milyen célból? Nem azért voltak dühösek, mert kevés az oltóanyag, és nem jut mindenkinek. New-Yorkban két éve még annyi volt a halott, hogy nem jutott mindenkinek koporsó sem. Várták a pandémia végét, de miért? Hogy ott folytassák az életüket ahol a járvány előtt? Semmit se tanultak, még csak el se gondolkodtak?

Az ukrán háború kitörésével – bár szemmel látható módon mutatkozik meg a segítő szándék, - Európa vezetői most is azon akadnak fönn, hogy egy kis ország: Magyarország nem engedi be a gender ideológiát meg az LMBTQ érzékenyítő programot. Ezzel szemben Ukrajnából egy Győrbe érkező tanár házaspár elmondta, hogy mennyi jó emberrel találkozott itt. Ott segítettek ahol tudtak. Igaz, hogy Brüsszelben nemrég még az volt a legfontosabb napirendi pont, hogy szabad-e zománcozott lábasban főzni az ebédünket, vagy csak nemesacélban? Az akácfa özönnövény-e, vagy sem? Hogy az uborka egyenesen nőjön-e, vagy kissé hajlottan az EUs-szabvány szerint? A tojó tyúkok feje fölött mekkora légtér kegyen? Hogy ne is említsem a libatömésről, a négy mancsról szóló újságcikkeket. Akkori politikai vezetőink idehaza igyekeztek minden tekintetben felzárkózni. Brüsszel ebbéli tevékenysége nem új keletű. Sütő András írja, hogy Európa takarója alatt mi mindig lábtól feküdtünk[8]. Miközben a világ ott táncolt már akkor is a háború szélén. És senki se tudja, hogy a covid meg ez a háború nem az Istentől jövő büntetés-e, vagy csupán irgalmas figyelmeztetése? Vége van-e már a covidnak is, vagy éppen a közepén járunk? És mi lesz az ukrán háború végén? Hova fognak menni a jóléti társadalmak polgárai nyaralni, ha kiveszik a hatheti szabadságukat?

Vajon Putyin nem azért indította el éppen most a háborút, mert tudta azt, hogy az elpuhult hédonista Európa beteg? Az Egyesült-államok gazdag társadalma ugyanolyan beteg. Nem csak morálisan, hanem annál sokkal mélyebben, emberségében is megsebzett. Már nincs egy közös minimum arról, hogy mi a normális, és mi nem. Viselkedésben mi az, amiben még egyféleképpen gondolkodnak. Szétmarta a sokféle ideológia és a sok egymásnak feszülő érdek. A divatok és a szórakozások gyors változása, aztán az ezekből való kiábrándulásra a válasz: a narkó meg a cinizmus. És a ma stílusa? – hiszen a stílus állítólag maga az ember! Már nem elég, hogy a legközönségesebb mosópor reklámszövege: szuper, fantasztikus, oltári, tökjó, bulis, hanem olyan felsőfokok születtek, hogy világhírű, szuper, baromi, hülye-jó, hihetetlen, bulis, stb. Egy hívő társaságban szóba került, hogy Mózes minden embernél szelídebb volt, erre valaki: Brutális! Arra pedig nem gondolt Putyin se, hogy a másik gyengesége nem erkölcsi alap, hogy ártatlan embereket öljön. Mert ez igazán brutalitás.

Az ausztrál Nobel-díjas J.C: Eccles szerint az a nézet, amely azt hiszi, hogy a gondolkodás fizikai folyamatok eredménye, egyszerűen csak egy babona. Az ezerfelé szakadt szaktudományaival a tudós társadalom is többnyire csak önmagát akarja gyógyítani. A kutató orvosnak óriási apparátus kell, műszerek, laboratóriumok, munkatársi gárda, hogy egyáltalán dolgozni tudjon. Mindehhez pénz kell és összeköttetés. A közember számára ez a világ olyan, mintha más bolygól volna. Ha pedig valaki Kisvárdán pusztán logikai előfeltételezéssel állít elő olyan cseppeket, amivel kezelni lehet a rákos betegeket is, azt kipellengérezi a sajtó. És ha ingyen osztogatja is, zaklatja a rendőrség csak azért mert jó ember. És ő eközben mégis helytállt. A nehézség nem jogosítja fel arra, hogy feladja.

De már régóta nincs semmiféle átfogó elképzelés az alapkérdésekhez: egyáltalán mért is vagyunk? Sem pedig ennek a firtatásához hite, kedve, ereje senkinek. Elmúlt a létezés alapkérdésével bajlódó és hozzá kellő felkészültséggel rendelkező átfogó tudással rendelkezők ideje. Kereslet meg végképp nincs rá. És nincs a korunkban egy eszmei mozgatórúgó, mint volt a „szabadság, egyenlőség, testvériség”, vagy hajdanán a kereszténység. Már a szocialisták se próbálkoznak az „igazságos társadalom” meséjével. A nihilizmus bármennyire benne van a lelkekben, nem program. A kereszténység, illetőleg a moralitás tagadása se az. Nem kifizetődő azzal foglalkozni, ami úgyszólván senkit se érdekel. De változatlanul gőgös a tudós meg a nyugati társadalom, ha a moralitást nélkülözi is. Az Euro-Atlanti világ gyenge lett, dekadens, enervált. Amerikában a szobordöntögetés, Brüsszelben a nácizás csupán tünetek. Ezt nem csak az oroszok, hanem a kínaiak, sőt az arabok is tudják, csak éppen mi nem. Azonban más kultúrákkal szembeni büszkeségünk ennek ellenére megmaradt. Ahogy Arany János írta valamikor a „Nagyidai cigányokban: büszke faj, nemes faj, Ó! ha elsorolhatnám, egy vak lóért nem adnám”. Amikor az a néhány magyar orvos, Csókai András vagy Fodor Réka, - akik Afrikából karitatív gyógyító munkájukból hazajönnek, - nem győznek lelkendezni az emberek szegénysége ellenére az ott tapasztalt vitalitásról és spirituális egészségről[9].

De maradjunk a kultúránál és csak idehaza. Pécsett Kodály központ épült. Pesten a Városligetben a Magyar-zene-háza és Néprajzi múzeum. Minden tavasszal a Duna tv a „Virtuózokkal” a képernyő elé varázsolja az embereket a gyerekektől az öregekig. Az „Ízőrzőkben” egy-egy vidéki öregasszony akkora bölcsességgel és olyan tiszta magyarsággal kommentálja, hogy mit csinál, hogy csodálni való. Nem hadar, nem kapkodja föl a mondatok végét. Ráadásul szeretettel beszél édesanyjáról, elmondja, hogy a nagymama hogyan csinálta. Annyi emberség árad belőle, hogy jó hallgatni. És gondolta-e valaki az én korosztályomból, hogy Magyarország leköszönő köztársasági elnöke az Eucharisztikus Kongresszusra készülő tömegek előtt elmondja keresztény hitvallását? A stafétabotot átvevő köztársasági elnök-asszonyunk pedig istentiszteletről megy a beiktatási ceremóniára? A felelősség kérdésével kapcsolatban pedig ugyanazt nyilatkozta, amit nyaranta a szolgálatukat komolyan vevő lelkipásztoroknak szoktunk ajánlani, ha nehéz üggyel állnak szembe: gondoljanak arra, hogy az Isten trónusa előtt kell majd számot adniuk róla, - mert csak akkor hoznak jó döntést. A tónuson ülő elé pedig valamennyien odaállunk. Aki nem hiszi, az is.

Hogy mi ebben az érdekes? Hogy Sütő szavaival kérdezzem: a mi kiállásunk a normális mellett a minket támadók nyugatiakkal szemben légvárépítés? ködevés? Az én életem nagyobbik részében, ha idehaza istentiszteletet akart valaki hallgatni a templomon kívül, a Petőfi rádióban volt egy félórás adás. Megtoldották még egy félórával, azt orgonamuzsikával töltötték ki. Ez Rákosiék és Kádárék szerint állítólag a társadalom vallási igényének kielégítésére elegendő volt. Ha valaki ennél töbre vágyott, hallgathatta az evangéliumi Monte-Karloi rádió sistergő mondatait. Ez a nyolcvanas évek végéig így volt. Ma - Istennek hála - több egyházi kézben lévő rádió és Tv adó van. A Kossuth rádióban és a köztelevíziókban számos istentiszteletről, egyházi eseményről kapunk szinte naponta friss híreket. De az elnök-asszonyon nem csodálkozok. Családügyi miniszter volt, és sokat tett azért, hogy a fiatalok kössenek házasságot, szüljenek gyerekeket, és ha lehetséges, ne váljanak el. Bizonyára olvasta Arany János balladáit, hogy a félrelépéseknek milyen következményei vannak. Valószínűleg ő is látta Berzsenyivel együtt népünk romlást. Az is lehet, hogy végigimádkozta Kölcsey himnuszát nem egyszer, és Vörösmartyval együtt gyötrődött azon, hogy ment-e előre a világ a tudományok által? József Attilától pedig megtudta, hogy olyan körülmények között is, - ahol a penész rajzolja a térképet a falra, és a vakolat azon tűnődik, hulljon-e? – lehet valaki érzékeny a szépre.

De idehaza is van azonban más is! Amennyiben kultúrának lehet nevezni a pártok veszekedéseit, a média naponkénti gyűlölettel teli sistergéseit, a butaságokat, a kultúrálatlanságot, az illetlenséget, a szégyentelenséget, a makacs önfejűséget, a hazudozást, a kegyetlenséget, a bujaságot, a vasúti sínekre hajtó autókat..., a kölcsönös vádaskodást a politikában...! Budapesten ellehetetlenítik a közlekedést, csak úgy. Senki se tudja miért. Az autósok ráhajtanak a sínekre piroslámpás jelzés ellenre. Mért? Mifajta „kultúra” ez? Nem a megtérni nem akarás kultúrája?

2. Kultúránk kontrasztjai

A Jelenések könyvében a csapások bejelentése és bekövetkezése után találjuk megírva egymás után többször is: „és mégsem tértek meg gonoszságaikból” (Jel 9:8-11, 21, 15:8-11). Látják az emberek a tetteik következményét, és ez kijózaníthatná őket.  De nem! Nem és nem! Sőt csak azért se! Ma ilyen korban élünk. A kettős folyamatok korában. Energiaválság és energiapazarlás. Fejlett ipar és elsivatagosodás. Finommechanika és szemetelés az erdőkben, a folyókban, még az óceánokban is. Kevesebb a hal, de nem baj, több a műanyaghulladék. Nekünk csak a Tiszáig kell menni. Tudományos haladás és erkölcsi leépülés. Pedig nem volna kötelező. De hiába a szakemberek riasztása, ettől nem változik semmi. Ahol mi élünk, pazarló módon bánunk az anyagiakkal, pedig tudjuk, hogy a világ másik felén felszámolhatatlan a szegénység. Afrikában a háború következtében az éhezés veszélye. De kit érdekel, hogy olyan tempóban éljük fel a Föld energiaforrásait, hogy utódainknak alig marad valami? Itt az emberek összetörik magukat a boldogság utáni hajszában, mégis boldogtalanok, mert üres a szívük.

A felgyülemlett bajokat minek lehet nevezni? Vagy átnevezni? Van-e még új jelszó a tömegeknek? És egyáltalán mihez mérünk? Van-e egyáltalán normális mércénk? A múltkoriban egy tudós azt ecsetelte, hogy a facebook-on tájékozódó fiatalok nagy része „morzsa-tudós” és „instant-szakértő”. Felcsipegetnek valamit az interneten, - amitől aztán okosnak hiszik magukat. Tetszelegnek, kiteszik a facebookjukra, - és sok lájkot kapnak. Aztán kortársaik hitelesnek fogadják el, amit ők mondanak. Megspórolják a tanulás embert próbáló fáradozását a gyors siker reményében. Ez pedig előbb utóbb nem csak összeomlik, hanem visszaüt nem csak rájuk, hanem az egész társadalomra.

Ha nem az Istenhez és az Ő törvényéhez kellene mérni magunkat, meg persze megtérni, - mert benne már régóta nem hisznek, - hát meg lehetne térni a józan észhez is. De a katasztrófák láttán se térnek meg az emberek. Inkább illúziókra alapozott ideológiákat, üzleti vállalkozásokat, háborúkat indítanak a problémák megoldására vagy éppen elkenésére. Mélységesen igaz Jeremiás próféta szava ide is: „Mindnyájan elvetemült lázadók, mondogatják: békesség, békesség, de nincs békesség” (Jer 6:24, 28). Akkor ez nem egy humbug?

Világméretű járvány idején az embereknek csak annyi eszük volt, hogy tüntetnek azok ellen, akik megpróbálkoztak a gyógyításával. Csókay doktor szerint százával végzünk méregdrága vizsgálatokat, tudományos cikkek tucatjai közölnek irányelveket, de ha az orvos csak tízperceket fordítana a betege meghallgatására, a halálozási statisztikák ugrásszerűen javulnának. Még akkor is, ha tudjuk, hogy ha a beteg a halál felé közeledik, az olyan, mintha több száz vagy ezer ismeretlenes egyenletet kellene megfejtenünk. De nem mondjuk ki, hogy vannak tudományosan soha meg nem ismerhető valóságok. Attól függetlenül léteznek, hogy a tulajdonságaikat vagy a működésüket ismernénk[10].

Mintha elment volna a világ vezetőinek a jobbik esze. Ostoba és hezitáló hozzáállásuk csak tetőzte a bajt. Konferenciákat rendeznek, ahol senki nem bízik senkiben, senki nem hisz senkinek, de utána nyilatkozatokat tesznek. Mintha az emberek elhinnék azt, amit mondanak. Azon törik a fejüket akik a bajok okozói, - például a világméretű nagyvállalatok vezetői, - hogyan lehetne hasznot húzni belőle? Ahelyett, hogy szembenéznénk és összefognánk. Kényszerpálya ez. Folytatódik a szenzációhajsza, a gyűlöletkampány, a tüntetés, az érzékenyítő programok. Egy biztos: megtérni nem akarnak az emberek. Se Istenhez, se a józan észhez, se pedig egyfajta morálhoz. Hogy a bajoknak morális okai vannak, az fel se tűnik. Sötét fejlődés, de a vége világos: a veszedelembe megy.

Hogy mikor jutott idáig Európa? Ezt csak bizonyos távlatból érdemes firtatni. Mennyi hazug politikai üdv-ígéret hangzott el már az első világháború előtt, és azóta is? Kommunista kiáltvány, fasiszta összefogás, náci uralkodásra termett faj, hatvanyolcas apáik képmutatása ellen lázadó nemzedék, arab tavasz, ma pedig a tolerancia intoleranciája, nyílt társadalom és globalizáció. Mennyi kisembert tett tönkre, akiknek erre nem volt semmiféle befolyásuk. Kiszakította őket békésebb körülmények között született kultúrájukból. Gyakran földönfutóvá tette őket. A temetőt nem vihették magukkal, ahol apáik pihennek. Kitelepítések, áttelepítések, ma meg migráció. Közben megy a hitvány szórakoztatás olyan mértékben, amilyen mértékben a történelem folyamán sose. De a lelkek kiüresedése, az erkölcsi leépülés is. Az Antikrisztus kihozza az emberben lappangó dühöt és hazugságokat. Az Antikrisztusban ugyanis az istentelen emberiség embereszménye valósul meg. Az übermensch, a legemberebb ember, a humanizmus embereszménye, amit az isteneszmével állítottak szembe. A kommunizmus a legigazságosabb társadalom. A liberalizmus a legszabadabb társadalom. Az elbizakodottság viszont megmérgezte az emberek lelkét. De az Antikrisztus nem a győzelem, hanem a bukás felé terel.[11]

Amerikában ma börtönbe kerül az az orvos, aki le akarja beszélni azt, aki nem-változtató műtétre jelentkezik nála. Pedig a „páciens” még csak kamasz. És ott az emberek nem a templomba járnak, hanem pörgős fesztiválokra, ahol minden zajos, nem lehet nyugodtan gondolkozni se. Nem józanodhatnak ki egy egészséges lelkületű istentiszteleten vagy misén. Nemrég Kerényi Lajos atya magyarázta a mise tételeit. A bűnbánat után a lélek tisztulása következik az Isten Bárányának áldozata árán. Hogy aztán megtisztulva a hitvallásunkat gyakorlati éltre tudjuk váltani. De ha nem tisztulnak meg, akkor nem járja át lelküket a szakralitás szeretete vagy a szeretet szakralitása. Ha nem volna Isten, akkor ez csupán egyfajta kulturális jelenség lenne, amelynek a része lehet akár a vallás is. De ha Isten van? Ő hogy látja mindezt? Akkor mégiscsak az Ő akarata lenne a legfontosabb! Mert a törvényét megszegni lehet, de megváltoztatni nem. A jóságát figyelmen kívül lehet hagyni, de megszüntetni nem. A szeretetét nem lehet elhallgattatni, lelőni, megölni, mert csak magvetés lesz belőle. De ha a döntő tényező esik ki a vizsgálódásainkból, ez nem Jelenések könyvében megírt megtérni nem akarás realitása? Az igazi küzdelem a láthatatlan szellemi világban megy végbe, aminek az edényei azonban mi vagyunk. Őrültségig fokozódhatnak a zavarok, a megzabolázatlan életéhség, a pénzimádat a felfokozott gyűlölet a közmorált szétzilálhatja. Istennel szemben a sátán mellé állhatnak az emberek. A vértanúk szava is hallatlan maradhat. Ha a sátán láthatóvá válik is a földön, mégsem akarnak megtérni az emberek. Mert akkor abba kellene hagyni a paráználkodást, a hazudozást, a gyűlölködést, a pénz imádatát.

3. Isten megbízhatósága

Mindeközben azonban a történelem egy percre se állt le. Márpedig napjainkban üdvtörténeti fordulat megy végbe. Történelmi változás csak a menny engedélyével vagy egyenesen kezdeményezésére történhet (Dán 9:224-27, Jel 6:1). Egyedül az Úr Jézusnak volt az a távlatokban gondolkodó képessége, hogy a jövőből úgy olvasson, mint ha minden már meg is történt volna. „Elvétetik tőletek az Isten országa, és odaadatik azoknak, akik megtermik a gyümölcseit” (Mt 21:43). Ezt a zsidókról mondta, és a pogányokra célzott. Ma mintha ennek a fordítottja történne. A pogányok az első századokban tényleg megtértek, sőt életüket is odaáldozták az Úr Jézusba vetett hitükért. A szentek tisztelte véres tapasztalatokra épült. A végidőkről pedig azt mondta az Úr, hogy az evangélium hirdettetni fog a föld végső határáig. Éppen korunkban teljesedik be ez is (Mt 24:24:14).

Az Úr Jézus elsiratta Jeruzsálemet (Mt 23:37-39). Kr. u. 70-ben Titus római hadvezér vérfürdőt rendezett az elfoglalásakor. Ebben a háborúban több mint egymillió ember pusztult el. Alig hetven év múlva 135-ben Hadraianus idején a Bar-Kochba lázadás leverésekor ötszázezer. Mindkét alkalommal többeket adtak el rabszolgának. 5Móz 28:64-66 szó szerint teljesedett be: rettegő szívet, szomorú szemet és csüggedt lelket adott nekik az Úr. De ezzel még nem lett vége. Nagy Theodosius (379-396) a zsinagógákat lerombolta, a zsidókat száműzte. Ekkor alakult ki a középkor „bolygó zsidója”. Spanyolországban 613-ban minden vagyonukat elkobozták. A Rajna-menti városokban 1096-ban 12 ezret, 1290-ben Angliában 370 ezret öltek meg vagy száműztek. Hitler 6 milliót gázosított el. Államszervezettség, politikai hatalom, állandó földterület nélkül mégis fönnmaradtak, amikor számos nép nyomtalanul tűnt el. Tacitusnaka római hatalom történetéről[12] szóló művében - magam számoltam meg - 103 akkor élő népet említ meg név szerint, akiknek ma a nevére se emlékszünk. A zsidók azonban megmaradtak, és mindent túléltek. A gálutban[13] így panaszkodott egy orosz-zsidó költő:

Vedd a botod űzött zsidó,

Koldusbotod az ezerévest,

Kenyeret tégy tarsolyodba

Tömlődet friss vízzel éleszd!

 Amikor a holocaustra gondolunk, számok jutnak eszünkbe, 6 millió zsidót öltek meg a németek. Senki nem számolta hozzá, hogy a kozákok, a Galíciában élő lengyelek mennyit. Agyonverés, agyonkínzás, kristály éjszaka, Cyklon-B gáz, krematórium. De hol van az ember? Sütő András Auschwitzban járva[14] a környezettől megdöbbenve maradt le a csoportjától, mert idegesítette az idegenvezető fesztelen magyarázata és a nadrágos lányok meg hosszú hajú fiúk nevetgélése. Elrozsdásodott sínek. Reflektor a főkapu bejárata fölött. Kéményerdőtől körülvett barakktábor. Feketére mázolt akasztófa, körülötte virágoskert. Egy vöröstéglás épület előtt kivégzőhely, a golyóra ítélteké. Előtte gondosan épült karcsú oszlopokkal, görögös vázákkal lakóház. Az ablakán míves kovácsoltvas rács. Az ember azt gondolhatná, a Bach család muzsikál odabent. Íme kultúránk kettőssége. Eszébe jutott a zsidó családok bevagonírozása Erdélyben. A fűszeres és családja, mintha csak valamilyen élmény-dús kirándulásra indult volna. A kislányai elbúcsúztak játszótársaiktól, kezet fogtak és megcsókolták egymást. A pufók Gitta szőke copfjaiban piros szalag volt és integetett, hogy nemsokára visszajön. A hajtenger előtt látta a gyereket. A tárló alatt felnagyított lap, rajta: „Kedves édesanyám, tudatom veled, hogy jól érzem magam”. Rábélyegezve: ELLENŐRIZVE. Mi a számokra gondolunk, meg a történelmi tendenciákra. Csak el ne tűnjön eközben az ember!

De a szétszóratásban élő zsidók hite nem veszett el. A VIII. század hasszídizmusában még meg is erősödött. A tóra-tanulmányozása nem meddő elmélet volt, hanem annak keresése, hogyan kell a Mindenható tetszésére élni? Számukra a gettóban átélt szenvedésük kiválasztottságuk bizonyítéka volt. A Varsói gettó falán ez olvasható: „Hívő vagyok, Isten kiválasztottja, Isten szerelmese. Szeretem Őt akkor is, amikor megver, porig aláz vagy halálra gyötör”. Izráel sohasem adta föl a Szentföldre való visszatérés reménységét. Közben Isten mozgásba hozta a történelem kerekeit. Theodor Herzl létrehozta a cionista világszervezetet Bázelban[15]. A bécsi újságírót a lelke mélyéig megrendítette a franciaországi Dreyfus-per. Egy franciává vált zsidó származású kapitány igazságtalan vádjára feltámadt az egész zsidóság felé a középkorra jellemző vad gyűlölet. 1917-ben Caim Weizmann az angoloktól kapott ígéretet egy Palesztinában megteremtendő zsidó államról. Ez az úgynevezett Balfour nyilatkozat. Megindult már az aliázás[16] is az orosz pogromok következtében. Földeket vásárolnak a Szentföldön amit egy gazdag zsidó, Rothschild báró anyagiakkal támogat. Az első honfoglalóknak már meg kell vívniuk több háborút az arabokkal.

Sem a zsidóság, sem a kereszténység nem volt felkészülve akkora katasztrófára ami zsidósággal történt. Bármilyen hosszú időn át voltak megvetés tárgyai. De a következményeként létrejövő Izráel országának megszületésére se.  A holocaust döntő módon járult hozzá Izráel népének egybegyűjtéséhez. Igazzá vált a prófétai szó: horgot vetek a te szádba és kihalászlak Észak földjéről (Jer 16:15-16). Mint annak idején Egyiptomból (2Móz 11:1), most Európából űzték ki őket. A zsidók előbb önként, a háború után az életben maradottak meg futva menekültek Palesztinába. Próféciák teljesedtek be. Franz Werfel a fasizmus ellen írt „Cella” c kisregényében egy pap és egy rabbi beszélgetését írta le. A pap nem értette, hogy milyen veszélyt jelentene a zsidóságnak, ha valakik kikeresztelkednének? A rabbi erre azt válaszolta: mit nyerne az egyház, ha az egész zsidóság kikeresztelkedne, és a gyenge lelkű renegátok között akadna egy-két igazi hívő? Összetartozunk mi ketten, bár nem képezünk egységet. Amíg az egyház fennáll, addig fennáll Izráel is.  Ha Izráelnek buknia kell, bukik az egyház is. Mert nem szabad szem elől tévesztenünk a történelem Urát.

David Ben-Gurion 1948 május 15.-én Izráel államának megalakulásakor azt mondta: kétezer éve vártunk erre a pillanatra, ami most bekövetkezett. Ézsaiást idézte: „Ki hallott olyat, mint ez, ki látott hasonló dolgokat? Hát egy ország egy nap alatt jön-e világra? Egy nép egyszerre születik-e? Mert vajúdott és megszülte Sion az ő fiait” (És 66:8). Amikor Caim Weizmannt beiktatták elnöki hivatalába első szava ez volt: „Dicsérjük és áldjuk Izráel Istenét, aki kegyelmesen megszabadított minket évszázadok gyötrelmeitől”. A zsidóüldözés előtt sokan asszimilálódni akartak, Isten akadályozta meg ezt, és menni kényszerültek az ősidők óta nekik ígért haza felé.

Aki járt már Izráelben az látta, hogy valóban kivirágzott a puszta, benépesültek a városok az ószövetségi próféták szavai szerint. „A pusztában utat szerzek és a kietlenben folyóvizeket” (És 43:18). „A pusztában cédrust, akácot nevelnek, mirtuszt és olajfát, aztán plántálnak a kietlenbe ciprust sudárcédrussal együtt” (És 41:19). Valójában az ország kétezer éven át szinte sivatag volt. Víz nélkül, fák nélkül, kertek nélkül, megművelt földek nélkül. Amerre a szem ellátott csak kövek és romok. Mára nyüzsgő városok nőttek ki a földből. Mezőgazdaságuk a világ élvonalában, iparuk szintén. De nem füstöt okádó gyárkéményekkel, mert finommechanikai cikkeket, mikrocsipeket gyártanak, gyémántcsiszolással foglalkoznak. Pontosan úgy történt minden, ahogy megjövendölték Isten emberei. Tehát itt nem csupán gazdasági, és nem is elsősorban politikai kérdésről van szó. A háborúk sem roppantották össze őket. Maga Isten állt az események mögött. Ez pedig mindig azt jelenti, hogy miközben beteljesíti az Ő ígéreteit, készít valami újat is. Mert nem Izráel összegyűjtése a végcél, hanem az Isten országának eljövetele.

De ne gondoljuk, hogy Istennek, - aki a történelem kerekeit forgatja, - csak a kétségtelenül fontos külső eseményekre van gondja. Izráelben erjednek a dolgok a lelkekben is. A 73-as háború után a legkeresettebb könyv a Biblia lett. Tanítják a kisdedóvótól az egyetemekig mindenütt. Martin Buber héber professzor azt mondja magáról, hogy minél több ideje él a Szentföldön, annál közelebb van Jézushoz. Leo Besch főrabbi: a széderestén amikor osztom a kenyeret és kelyhet, Őrá gondolok. Amikor a zsidó egyetemisták rájönnek, hogy az amerikai diákok pornót nézegetnek, vagy narkót használnak, kirekesztik őket magul közül. A lányok kétharmada szűzen köt házasságot[17]. De nem az inkvizíciós vagy liberális egyház van hatással rájuk, hanem az Újszövetség. Azt mondják, ha újra szenvedés jön, akkor az egyház a szenvedés által megtisztulhat, de Izráel – mivel számára ez már nem ismeretlen, – másként lép majd a világ elé. Akkor válik majd nyilvánvalóvá, hogy milyen vak volt Izráel amikor a pogányokat, és milyen vak a kereszténység, amikor a zsidókat akarta kizárni az Úrral kötött szövetségből.

De utóbb már úgy tekintünk erre a kérdésre mi hívők is, - mint egy marginális ügyre. Pedig az események még nem fejeződtek be. Sem a világ-evangélizáció, - koreaiak, japánok, kínaiak térnek meg, és persze akármilyen kevesen, még európaiak és magyarok is. Ez is prófécia beteljesedése. De párhozamosan az is végbemegy, hogy az emberek elhalnak a félelemtől és mindazoknak várásától, ami a világra következik (Lk 21:26). Ez a félelem nem pusztán pszichológiai jelenség, annál sokkal komolyabb. Az egész létező világ érez valami nyugtalanítót. Sokan keresik a halált, (Jel 9:6) de azért nem hagynak föl a fenevad imádásával (Jel 13:1-10, 14:9-10), sem az Isten káromlásával (Jel 16:21), a dőzsöléssel sem (Jel 18:9). És eszük ágában sincs megtérni (Jel 9:21). Izráelnek is, de még a keresztényeknek is az utolsó csalódáson át kell esnie, - amikor önmagunkban csalódunk.

Megsokasodik a gonoszság, sok hamis próféta támad és a szeretet sokakban meghidegül (Mt 24:3-14). Jelek vannak a földön, népek háborgása, a természet erőinek megrendülése és ugyanakkor teljes a lelki közöny (u.o. 29-42 v.). Nekünk kereszténeknek meg ez az egész téma leszállt a „tartalék-tudás” szintjére. Tudunk róla, de pillanatnyilag nem aktuális. Más sokkal fontosabb. Hiszen mióta az atyák (az ősatyák, az egyházatyák, a reformátor meg a puritán atyák is) elmentek, minden ugyanúgy maradt (2Pét 3:4). Hogy ehhez a közönyhöz mennyiben járult hozzá néhány világvégét hirdető erőszakos szekta térítő fellépése? Ez lényegileg mindegy. Az emberek erkölcsi közönye masszív tény.

Basilea Schlink[18] írta a német nemzetről a második világháború után: Auswitz, Treblinka, Maribor poklaiban elvesztettük a becsületünket, de még a szégyenérzetünket is. Ma már nekünk a zsidó honfitársaink általunk okozott gyalázata és szenvedése teljesen közönyös. Lényegében nem ismerjük azt se mi a bűn. A bűnbocsánatot nem éljük át, a megigazulásra pedig nem is törekszünk. Nem törekszünk a megtérésre se. Hol vannak ma azok, akik alávetik magukat Isten ítéletének, de nem kényszerből, hanem mert rádöbbentek arra, mit tettek?

Azonban semmi sem változtatja meg Isten üdvtervét. Tudjuk, hogy Izráelnek is csak Krisztusban van üdvössége, ugyanúgy mint bárki másnak (1Jn 4:14). Amikor Jeruzsálemben a siratófalnál álltam, magam láttam a zsidókat bűnbánati zsoltárokkal imádkozni. Megrendített. Eszembe jutott Zakariás jövendölése: „Kiárasztom a könyörület és a könyörgés lelkét, rátekintenek arra, akit átszegeztek és siratják a Fiút, mint egyetlent” (Zak 12:10-14). És ha elvettetésük a világ megbékélését szolgálta, milyen lesz az ő felvételük (Rm 11:15)? Mert megbánhatatlanok Isten ajándékai. Izráel Isten ítélete következtében szétszóródott a népek közé (5Móz 4:27). A nemzetek lényegileg átoknak tekintették őket (Zak 8:13). De Isten újra egybegyűjtötte népét. Utolsó üdvtörténeti eseményként várjuk kollektív megtérésüket is. Soha nem tudjuk, hogy ez mikor következik be. Alighanem ez lesz az üdvtörténelem, valamint a világ történetének utolsó eseménye. Erről mondta az Úr Jézus azt, hogy ne rémüljünk meg, hanem emeljük fel fejünket, mert elközelített a váltságunk (Mt 24:6, 33). De nem csak a mienk embereké, hanem az egész teremtett világé, amely a bűneset óta sóhajtozik és nyög, - és csak erre vár (Rm 8:19-25). Izráel egybegyűjtése Isten szavahihetőségének bizonyítéka. A kereszténység a zsidóság lelkiismerete, és a zsidóság a keresztténységé. A keresztyénség és a zsidóság nem riválisok, hanem szoros kötelék köti össze a kettőt Pál szava szerint: Mindkettő úgy hívő, ahogy kizárólag csak ő hihet. Várjuk Izráel kollektív megtérését, de ott is mindenki egyénileg térhet meg. Ez alól senki se kivétel. És ha ezt maga Isten késlelteti, akkor értünk pogányokért teszi (Rm 11:25). Csak utóbb gondolkodtam el azon, hogy ha hirtelen változás történik, azonnal tudjuk, hogy ez Isten beavatkozása. Pedig a lassú folyamatok ugyanúgy az Ő akaratát viszik végbe. Istent nem lehet sürgetni, de megakadályozni se  (2Pét 3:8-13).

4. A tetteink és következményei

A Szentírás elmondja, hogy az emberek zavara, a társadalom összeomlása vagy virágzása soha nem a véletlen műve, vagy a történelem szükségszerűsége, hanem a megtérés vagy az istentagadás egyenes következménye. Érzékelhető, hogy valami nincs rendben, ha az emberek elhalnak a félelemtől. De csapdába kerültek. Mert az őket megtévesztő szellemi hatalom, a sátán imádóivá váltak. Értékrendjüket és szokásaikat ehhez alakították. Érzelmi kapcsolatba kerültek vele, a szívükkel szeretik. Megnyílnak, befogadják, átadják magukat neki. Csodálják és imádják. Elkötelezik magukat neki, és ezt logikusnak tartják (Jel 13:1-8, 14:9). Miközben nyakukba szakad tetteik következménye, amelyekre Isten sokféleképpen figyelmeztet, Őt káromolják (Jel 16:21). Micsoda fordított helyzet: imádják halálos ellenségüket, és nem szeretik az Istent, aki megmenteni igyekszik őket.

Nem először fordul elő a történelemben, a Bibliai beszámolók tele vannak vele. Dániel előre megmondta Nebukadneccárnak, hogy ítélet következik, ha meg nem változtatja önimádatát. De mégis pontosan az következett, amit a király elkerülhetett volna, ha hisz a prófétának (Dán 4.f.). Izráel történetének szinte eszenciája ez az isteni üzenet figyelmen kívül hagyása. Szólt a próféták által, de szava süket fülekre talált (Dán 9:11). Azt mondták a prófétáknak: hagyd, mi már csak a magunk feje után megyünk (Jer 18:12, És 28:15-19). A prófétákat inkább megölték, csak meg ne kelljen térni. Magával az Isten Fiával is ugyanezt tették (Mt 21:33-46).

Hiába hívott szelíd szóval és irgalmas csodákkal vissza az emberséghez, a becsületességhez, a jósághoz, a szerénységhez, az igazsághoz, magához a Teremtőhöz. Nem kért érte semmit. Mindig csak adott: jó szót, hitet, bizalmat, tisztességet, gyógyulást, reménységet, végül még az életét is. Életpéldájával bemutatta azt, hogy mi a normális. Felhatalmazott az irgalomra, a szeretetre, a bajok gyógyítására. De világosan megmondta azt is, hogy mi következik abból, ha valaki nem tér meg: gyehennára kerül (Mt 22:13). Azonban nem táplált illúziókat azokban, akik ellene állnak a sátánnak és engedelmeskednek Istennek. Kemény harc következik, üldözés, mártíromság, de az örökélet koronája is. Sőt a Jelenések könyve szerint mindeközben az értük, a meghalt és feltámadott, a mennyben az Atya jobbján ülő Úr Jézus esedezik érettük (Zsid 7:25). De mi lesz a vége? Jön az ítélet. Jön a büntető és jutalmazó Úr (Jel 22:12)! Egyenesen Ő hív mindenkit ma is megtérésre. Megtérésünkből következően az Ő követésére, keresztünk felvételére.

Nem szabadna elfelejtenünk, hogy nekünk „megtérteknek” is szükségünk van újra és újra a megtérésre. Méghozzá a biblikus megtérésre. Ha meglankadtunk megújulásra, ha hűtlenné váltunk, bűnbánatra. Mert a megtérés után, ha a kemény harc elmarad, visszatérnek a régi bűnök és ebből bajok következnek. Idehaza a kommunista diktatúra ideje alatt a hívők alázatossá váltak és hitükben megedződtek. Hozzászoktak az igénytelenséghez. Visszahúzódóvá váltak. A rendszerváltózás idején – a legérzékenyebb napokban - törtek ránk a keleti és nyugati karizmatikusok csodavárásai. Jöttek mint a forgószél. Elárasztottak a csodákról szóló irodalmaikkal[19]. Hívő családokat szakítottak szét az erről szóló vitatkozások. Nemzedékeket fordítottak egymás ellen. Szakadásokat idéztek elő a gyülekezetekben. Aprózódtak az egyébként sem nagy létszámú evangéliumi közösségek. Egymás ellen fordultak a korábban imádkozni összejáró szegények is, mert hit által ők is „meggazdagodtak”. Pedig csak meggyengültünk hitünkben és hűségünkben.

Mert nem lehet úgy eltérni Isten egyszerű igazságaitól, hogy annak rossz következménye ne lenne. Mert még a hívő emberekből is kibújik az ősi kígyó mérge vagy a fenevad dühe. A megdicsőült Úr lehetségesnek tartotta, hogy a gyülekezet tagjai nem engedelmeskednek a figyelmeztető szónak. A Pergamoni gyülekezetnek szóló üzenet nem volt üres fenyegetés: „harcba szállok veled, ellened megyek!” (Jel 2:12-17). Mert a kísértésnek engedve magunk közé engedjük a gonoszt. Ennek a következménye elkísérhet a halálon túlra is, hacsak meg nem térünk. Az igazság szava megsebez, de meg is gyógyít. Nekünk evangéliumiaknak nincs bűnbánati liturgiánk. Luther azt jó érzékkel hagyta meg. Így nem csupán a katolikus, hanem az evangélikus testvéreink is gyakorolják. De senkit sem maga a bűnbánat gyógyít meg. Mert a bűnbánat nem érdem, csak kijózanodásunk következményeként a szívünk fájdalma ami az összetöretésünkhöz vezet. A bűnbocsánat más. Az Isten joga.

5. Magára vette bűneinket

Az ember bűne annyira súlyossá vált, hogy nem tud segíteni önmagán. Nincs önmegváltás! - ezt már az ószövetségi időkben is tudták (Zsolt 49:8-16). Démoni hatalmak uralkodnak fölöttünk. Ettől a tényleges földi hatalmak igazságtalansággal és szenvedéssel vannak tele. A társadalmak szellemisége mindenestől romlott. Ez az emberi történelem gyökeréig az Édenig nyúlik vissza. Ez teszi szükségessé, hogy legyen közvetítő Isten és ember között, aki felveszi a harcot a társadalmak zűrzavarával szemben. Ezért állt földi életének idején az Úr Jézus folyamatosan a gonosz támadása alatt. A sátán tudta, hogy egyedül Jézus győzheti le a rombolás emberfölötti erejét. Istenben ugyanis nem áll egymással szemben a szeretet és az elégtételt kívánó igazságosság[20].

A „dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség” - akkor hangzott a mennyben, amikor a föld az igazságtalanság fegyvereitől volt hangos (Lk 2:3). Az Úr Jézus szenvedése nem a Golgotán kezdődött, hanem ott csak végződött. Hogy a prófétákat megvetik, ezt ő is megtapasztalta maga hazájában sőt a háza népe közt is (Mt 13:57). A három esztendei szolgálatát végigkísérte a választott nép vezetőinek irigykedése, rosszindulata, gáncsoskodása (Mt 22:15). De még a tanítványainak értetlensége is (Mt 17:17, Mk 7:18). Az övéi közé jött, de az övéi elutasították (Jn 1:11). Tudta, hogy mi vár rá, és nem tért ki előle, hanem tudatosan vállalta a kereszthalált is. Nem engedte magát eltéríteni (Mt 16:21-23).

Az Úr tudta, hogy a világ, és benne az Ő népe bajainak morális okai vannak. Az erkölcsnek az alapja ugyanis az Isten törvénye. Az izraelitáknak az Istennel megkötött szövetség szerint megvoltak a maga szabályai, amelyek meghatározták a mindennapok rendjét, az istentiszteletüket, az emberek egymáshoz való viszonyát. Isten azonban soha nem a dolgok felszínét nézte, hanem mélyebbre lát, magát az embert teszi mérlegre. Törvénye mögött viszont Ő maga áll teljes súlyával. Ha valaki törvényét megsérti, az magát Isten sérti meg. Aki megtartja, az azt Istent becsüli meg, aki rendet tart az egyes emberek dolgában, a történelmi mozgásokban, de egész teremtett világ rendjében is. Ez az Isteni rend határozza meg nem csupán az emberi társadalmat, hanem minden más létező sorsát. Ha viszont az Istennel való viszony megromlik, ez kihat a lét minden területére. A természet erői megrendülnek, az emberek igazságtalanokká válnak egymáshoz, beteggé válik az önmagukhoz, a sorsukhoz való viszonyuk. És ettől valamilyen módon az egész létező világ szenved.

Ebből a helyzetből az ember önerőből nem tud kivergődni. Segítségre szorul. Ez már az Ószövetségnek is az egyik legfontosabb témája. Aki vétett az élet rendje ellen, nem csinálhatott úgy, mintha nem történt volna semmi. Erre vonatkoztak a tórának a kiengesztelődésre vonatkozó paragrafusai, (lásd az engesztelő áldozatokról szólókat: 3Móz 4., 5., 7. fejezeteit, 8:34,  vagy az 16. fejezetet, stb.). A vétkezőnek kártalanítatnia kellett azt, akit  megrövidített, de tettével Istent is megbántotta, aki népe, de egyben az egész világ rendjének őre. Ezért kellett Őt is kiengesztelnie. Vinnie kellett egy ártatlan bárányt, és engesztelő áldozatul oltárra kellett tenni önmaga helyett. A cél a kiengesztelődés, a rend helyreállítása volt, hogy megszűnjön a káosz fenyegetése, és újra élhetővé váljon az élet.

Azt gondolhatnánk, hogy ez mára elavult régi történet, amihez nekünk nem sok közünk van. Itt vagyunk azonban a dolgok gyökerénél. A rendezetlen dolgokat meg tudják-e oldani azok, akik okozták? Akik ráadásul nem is állnak szilárd erkölcsi alapokon? Ami a kis emberi viszonyaink között érvényes, érvényes az a nagyobb közösségre is, - még a nagypolitikára is. Azt is emberek csinálják, olyanok ők is, mint bárki más, csak több a befolyásuk az emberek sorsára. Ez a befolyás azonban szoros összefüggésben van a jellemükkel és a bennük uralomra jutó szellemi erőkkel. Hitler korántsem volt ostoba, mint politikus. Kifürkészte tárgyalófelei gyengéit, tárgyalásai alkalmával ezt ki is használta. De még a hiúságukat, meg a félelmeiket is. Azt mondta, amit vártak tőle. Tudta, hogy a demokratikus viszonyok közt a hatalmon lévők félnek az ellenzéktől, akik bármikor megbuktathatják őket. Ezért gyávák. Döntéseiben viszont ez semmire sem kötelezte. Azokat nem erkölcsi alapokon, hanem saját hatalmi céljai érdekében hozta meg[21]. Eredménye közismert.

Viszont mit tartogat nekünk ma ugyanez a moralitás nélküli hatalom? Nekünk és gyermekeinknek? A világ sorsát meghatározó mai vezetők tanultak-e valamit a történelemből? A világháborúkban meghalt milliók halála csupán egy számadat? Értik-e és a szívükkel is felfogják-e a kisemberek félelmeit? A menekülő anyák és gyerekek sikolya eljut-e hozzájuk? Vagy ez is csupán egy statisztikai adat? Mert hát nekünk is ki kellene kerülnünk a magunk káoszából, nem csak a régieknek. Tisztán kellene látnunk, hogy a megbomlott rendet helyre tudjuk állítani. A káosz minket magunkat, de utódainkat is fenyegeti, sőt maga alá is temetheti. Mert a normális élet alapja a világos gondolkodás, az igazságos viszonyok és a tiszta erkölcs. De ma hol találja meg az ember mindenkire kötelező erkölcsi alapot? És ha megsértette, hol keresse annak helyreállítását? És honnan veszi a szükséges lelki erőt ahhoz, hogy eszerint járjon el? Olyan segítség kellene, amely messzebb lát a pillanatnál. Igazabb és tisztább szándékú nálunk embereknél. Ráadásul hatalma, vagy legalábbis befolyása van.

Pedig mindenkinek számot kell adni ama napon Isten trónusa előtt. Az egyéneknek önmagukért, a lelki vezetőknek a rájuk bízottakért, a világ politikai vezetőinek a népek sorsát befolyásoló döntéseikért, - miközben a saját életük és haláluk sincs a saját kezükben. Nem ezért kellett száműzniük az Isten-hitet a politikából, mert kellemetlen erre gondolni? És hogy ne kelljen készülni rá az egyetlen és megismételhetetlen földi életünk ideje alatt! Mert halálunk után nincs megbánásra és korrekcióra lehetősége senkinek. A halottakat nem tudjuk feltámasztani. A régi tisztítótűzről (1Kor 3:10-15) szóló vitát, - hogy mi történik velünk halálunk után, van-e még egy lehetőségünk a megtérésre, - nem mi, hanem Isten a bekövetkező tényekkel fogja eldönteni. A Szentírás nem támogatja azt az elképzelést, hogy halálunk után még egy lehetőséget kapunk. Azonban a legnevesebb evangélista sem ment még ki soha a temetőbe, hogy az ott lévőknek prédikáljon. A rendezés lehetősége most van. Erre pedig senkinek nem adatott más, mint a Golgotai keresztáldozat (Apcs 4:10-12). Megtérni pedig senkinek nem szégyen. Nem könnyű, de nem is lehetetlen.

Mert az Úr Jézus keresztáldozata nem egy üres teológiai fogalom, hanem a mi kiengesztelődésünk, és a következtében létrejövő rend, békesség és harmónia érdekében vállalt Jézusi véres valóság. Ha pusztán egy emberről volna szó, aki áldozatot vállalt, az is tiszteletreméltó volna, - de csak mint emlék. Ő azonban Isten Fiaként, vagyis maga is mint Isteni hatalommal rendelkező személy - vállalta az áldozati Bárány szerepét. Méghozzá az egész világ és benne minden kor minden embere és összes népe érdekében.

A kereszthalált, mint büntetést a perzsák eszelték ki, hogy a halálra ítélt ne múljon ki hirtelen. Kínlódása visszatartó, intő jelként álljon, mint látványosság. Seneca több tömeges keresztre feszítésről számolt be. Mindegyiket másként alkalmazta a halál mestere. Egyiken fejjel lefelé, a másikat karóba húzva, a harmadikat kitárt karokkal szegezték föl elrettentő példaként. Az Úr Jézus keresztje alatt a néhány asszonyon és egyetlen tanítványán, Jánoson kívül csak gúnyolói voltak ott. Plinius szerint a legfinomabb bor a mirhával kevert bódító ital, - amit az Úr Jézus visszautasított. Tiszta öntudata megőrzésével akart a szenvedésen végigmenni, amikor őt is közszemlére tették.[22]

Az Ő szenvedésének van azonban egy másik dimenziója is. A kereszten Isten az Ő Fia fölött mondta ki a mi bűneinknek szóló ítéletét. A poklot természetesen éppúgy nem tudjuk elképzelni, mint a mennyországot. Az Úr Jézus minden gonoszságunk büntetését szenvedte el, ami minket illetne. Tekints a keresztre, és meglátod ki vagy, és meglátod mi lesz Isten ítélete az emberi bűn fölött. Minden jó megvonása. A kereszten haldokló Jézus elvesztette mind azt a jót, amit emberként ő is élvezett. Testi-lelki egészségét, életerejét, a barátság örömét, az isteni megbízásból rá ruházott hatalmát, az Atya jelenlétének és szeretetének tudatát is. Egyedül maradt a magánnyal és a fájdalommal. Rosszakarat vette körül a könyörtelenség mélységes gyilkoló sötétsége minden borzalmával. A testi kínokat lelki és szellemi síkon is el kellett elszenvednie. A legtisztábbnak a legundorítóbb bűnökkel kellett azonosulnia, mintha mindet ő követte volna el az ember első bűnétől fogva. Átokká lett (Gal 3:13). Alig értjük Pálnak ezt a mondatát. Mi nem vesszük észre, hogy mennyi mindent köszönhetünk Isten naponként megadott közönséges kegyelmének mindaddig, míg el nem veszítjük. Isten végső ítélete következtében a pokolban az ember mindent elveszít, ami jót valaha élvezett, vagy élvezhetett volna. A pokolban nincs barát, nincs közösség, nincs vigasztalás, nincs jövő. Isten igazságossága megengedi, hogy az elidegenedés önpusztító következményei érvényre jussanak[23].

Nem Isten rendelte az embereket a sátán uralma alá, hanem maguk választották őt „pásztoruknak”. Isten szeretete viszont nem puszta érzelgősség, hanem igazságosságának érvényt szerző ereje. A kereszt az egyedüli fordulópont a kárhozatból a megigazulásba. Mert hiszen Isten Jézust a halála után feltámasztotta és fel is magasztalta (Fil 2:6). És nincsen üdvösség másban, csak Jézus Krisztusban, az Isten Fiában (Apcs 4:12). Aki őt visszautasítja, az olyan bűnt követ el, amelyre nincs bocsánat sem itt, sem az eljövendő világon.

Ma sokszor mi olyan természetesnek vesszük az Úr Jézus Golgotai kereszthalálát, hogy észre sem vesszük, hogy nem érzünk semmit, nem gondolunk semmire, csak beszélünk róla. Mintha ez pusztán egy fogalom lenne, amit a prédikációban vagy teológiai munkáinkban a megfelelő helyre kell illeszteni. Pedig nincs más út az irgalmas Isten felé csak a Golgotai kereszt. Máté 8:17-ben az van megírva, hogy nem mindenhatóságánál fogva segít rajtunk az Isten, hanem a Názáreti gyöngeségénél, szenvedésénél fogva. A velünk együttérző Isten segít rajtunk. De nem a Golgotai kereszten szenvedő Jézus a sajnálatra méltó, hanem mi vagyunk azok. Felette nagy titok ez a szenvedés! Ha nekünk is vállalnunk kell, - főként, ha igaz ügyért, - ezt ne feledjük! De aki ki akar térni előle, az nem Krisztus országára vágyik, hanem a kereszténységével csupán egy baráti körre, ahol jól érzi magát.

Az Úr Jézus az ellenségei között élt, tanítványai végül mind elhagyták, a kereszten végképp egyedül maradt ellenségei gyűrűjében. Itt szerzett engesztelést. Aki a világ kiengesztelődésében részt kap, annak ezt is vállalnia kell.  Krisztus nélkül nincs békesség sem itt, sem az örökkévalóságban. Ő fog egybeszerkeszteni mindent, azt is ami a mennyben azt is, ami a földön van (Ef 1:10). Hogy ez mikor következik be? Ennél fontosabb mint annyiszor máskor a quid. A quomodot[24] majd csak akkor ismerjük meg, amikor mindezt bekövetkezik. A rémület késztetheti az embert sok mindenre, például a képmutatásra, de arra, hogy szíve szerint álljon Isten mellé, csak a szeretet teszi meg.

De egyáltalán ki és milyen alapon vállalkozhatott arra, hogy a halálra ítélt emberiséget megszabadítsa attól, aki megrontja? János apostol a Pathmoszi látnok nézett Valakire, aki felülről jött, emberré lett és ismét felemelkedett a magasságba, hogy visszavegye Istennel való egyenlőségét. Látta mint védekezni nem tudó bárányt, aki nemcsak a legvédtelenebb módon kiszolgáltatott, hanem valóságosan is véres. Ő az áldozat. A Bárány. Aztán megérti, hogy mégis Ő az, aki az emberi történelmet megfordítani hivatott. Benne Isten a legnagyobb gyöngeségében a legnagyobb szeretetét nyilvánította ki. Áldozatában a bűnös felismerheti Istenét. A nagy helyreállítás alapja a Golgotai kereszt. Zsidóknak megütközés, pogányoknak bolondság, de mégis ez Istennek ereje (1Kor 1:23). De amikor a látomás szerint a Bárány kezébe vette Isten megbízását, a kívül-belül teleírt és lepecsételt tekercset, a leghatalmasabb angyalok leborulnak előtte (Jel 5:8-14). A erőszakosak, a dölyfösök nem egyebek, mint a teremtett világ gyötrői és megrontói. A Báránynak megadatott az a jog, hogy keresztjével visszavásárolja az elveszett emberiséget, mert vérével fizetett érte. A megdicsőült Úr keze már nem remeg, mint a Gecsemáné kertben, hanem hatalma tudatában nyúl a tekercs után. Amikor az idők végén átveszi a uralmat, végre nem a gyilkosok, hanem az Orvos kezére kerül a teremtés[25].

Különös, hogy aki az Úr Jézus Krisztus szenvedését megérti..., megérti? – vagy csak ez megérinti? összeszorul a szíve!... egyenesen rabul ejti - hogy Ő bűnhődött a mi bűneinkért, hogy nekünk ne kelljen, hogy nekünk békességünk legyen (És 53:5), - az vonzódni kezd hozzá. Ez felkavarja a belső emberét, meglátja bűnének rettenetét, és ez fájni kezd neki. De eléri szívét a mennyei világ is, az Örökkévaló lesújtó ítélete és felemelő kegyelme egyszerre. Ahogy az Úr Jézus mondta: „amikor felemelitek az Emberfiát, mindeneket magához vonz” (Jn 12:32).

 Pontosan az ellenkezője történik, mint ami lélektanilag vagy logikailag várható volna. Akit szíven üt Jézus kínszenvedése, kereszthalála, az nem csupán egy képzett teológus lehet, hanem bárki, akinek nincsenek szakkifejezései erre. Legtöbbször maga se érti, hogy mi történt vele. Úgy van, mint aki tiszta szívvel először lett igazán szerelmes: elnémul vagy dadog. De boldog. Majd később fogja szépen sorjában ennek a titoknak minden részletét Bibliával a kezében szívében forgatni, megérteni, emésztgetni, teljes mélységében magába fogadni. Egész életén át. Mert a megtérést sohasem szabad elválasztani az utána következő megszentelt élettől ami a kegyelem műve.

Erre a folyamatra nagy szükségünk van ahhoz, hogy üdvözüljünk. Bonhoeffer szerint az Úr Jézus nevét csak akkor mondhatjuk ki igazán, ha már ismerjük Isten nevének kimondhatatlanságát. A kegyelemről csak akkor beszélhetünk jogosan, ha Isten törvényének alávetjük magunkat. Isten megbocsátását akkor érezzük át igazán, és csak akkor érinti meg a szívünket, ha átérezzük Istennek az ellenségeire lesújtó haragját. Aki túl gyorsan, akar ezeken túljutni, az soha nem lesz keresztény. Az utolsó szót nem lehet és nem is szabad hamarabb kimondani, mint az utolsó előttit. A feltámadásba és a mennyei világba csak akkor kerülhetünk, ha előbb végigmentünk a földi életen. A nagy csatákat könnyebb megvívni, mint a mindennapi harcokat, mert ezek őrlik föl az ember erejét. Ám hitben mindent el tudunk viselni, bármi jöhet, - csak ne vágjunk a dolgok elébe. Mert ha az alapok erősek, a falak is megállnak majd[26].

6. Aki meg akar térni, az meg is tér!

Így akit megérint Jézus váltsághalála, és rádöbben, hogy ez érte történt, az meg akar térni. És az megtér ma is. Ezer ördög se képes megakadályozni. Az Úr Jézus korában egy emberben légiónyi volt, amit háromezer disznó se  bírt ki. De az Úr egyetlen parancsszavától ki kellett menni belőle (Lk 8:26-39). Viszont Istenhez mindenkinek csak saját szabad akaratából lehet jönni. Ez kiemeli őt a közösségi nyomás alól. A megtérőnek el kell kötelezni magát Isten igazsága mellett. Mert a megtérőnek az Úr ad egy nyitott ajtót, amit senki be nem zárhat (Jel 3:7). Új nevet ad neki, ami az ő új lényege. Senkinek nincs joga kitörölni őt az élők könyvéből (Jel 3:5). Isten által adományozott új nevük azt jelzi, hogy őhozzá tartoznak. Új természetet is ad, ami egyben új jövőjük (Jel 2:17). Megutáltatja velük a sáros fertőt (2Pét 2:22), és megmossa őket a Bárány vérében (Jel 7:14). Szentnek és igaznak fogadja el őket. A magáénak vallja. Megajándékozza őket mindazzal, ami az életre és az örökéletre való (2Pét 1:3). Pecsétet tesz a homlokukra (2Kor 1:22). Józan észt és tiszta gondolkodást ajándékoz nekik. A világosságban fognak járni, ezért nehezen lesznek becsaphatók. Meg fogják tenni azt is, ami szinte lehetetlen, - hogy még az ellenségeiket is szeretik. Lehet, hogy eleinte parancsszóra, de aztán rájönnek, hogy ez a legjobb, amit tehetnek. Mert nekik lehetnek ellenségeik, de ők nem lesz senkié. Ekkor viszont már örömöt lelnek benne. Valószínűleg ezért nagyon hamar gyűlölni fogják őket. Mert akik Istent gyűlölik, azok megérzik rajtuk is az Isten illatát (2Kor 2:15). Ellenségnek tekintik még akkor is, ha a légynek se ártanak.

A megtérőket megérinti a Szent. A szeretet melege. Belülről a lelkük mélyén. Előleget kapnak a mennyeiből. Nehéz elmondani, hogy mi az. Nem is lehet, mert ha valaki találkozik vele, ha megérinti, csak akkor éli át, hogy ezt az élményt elmondani lehetetlen. Öröm-ujjongás? kristály-tisztaság? az igazság szépsége? a végtelen jóság? a kimondhatatlan békesség? a beérkezettség? az örök rend öröme? valami gyönyörű harmónia? fenség és emelkedettség Isten-látása miatt (1Jn 3:2, 1Kor 13:12, Jn 17:24)? Vagy mindez együtt? Vagy ezek mind csak szavak az eljövendő világ valóságához képest? Ezt az érintést azonban nem lehet többé elfelejteni. Beleég a lelkünkbe. Innen érthető a mártírok ragaszkodása - nem az életükhöz, ami tagadásuk után úgyse érne már semmit, - hanem a Szenthez. A Szent szeretet ereje mindent fölülmúl.

Szinte elképzelhetetlen ma, hogy eljön az a pillanat, amikor ez valóságosan a miénk lesz. Isten a jövőben még sokkal jobban benne lesz, mint ahogy a múltban benne volt, vagy a jelenben benne van. A mennyben az Ő jelenvalósága, vagyis színelátása meg is szüntet minden mást, ami ezt zavarhatná, vagy lehetetlenné tehetné. A Jelenések könyvében Isten előtti hódolattal, hálával és ujjongó örömmel, valamint Isten felséges munkájának csodálatával találkozunk (Jel 15:1-4, 19:1-9). Tehát kiáltó szükség van a világon: erkölcsre, tisztességre, emberséges életre, szeretetre, könyörületre, miközben napról-napra sok brutalitással, szenvedéssel, igazságtalansággal találkozunk. A Krisztus diadalának részesei leszünk, akik hűségesek vagyunk hozzá már a földi életünk idején, amikor az emberek többsége az Istennel szembenálló szellemi erők befolyásának engedve harcol ellene. Aki tehát a Király oldalára állt, tartson ki mellette, mert következik a megjutalmazás!

Azt hisszük mi hívők, hogy manapság kevesen térnek meg vagy kevesen maradnak hűségesek. Néha így is tapasztaljuk. De ez csak megszorítással igaz. Noé napjaiban sem volt csak egy bárkányi igaz ember, Illés is azt hitte, egyedül maradt. Isten hívta föl a figyelmét arra, hogy hétezren maradtak tiszták a bálványimádástól (1Kir 19:18). Ézsaiás arról beszélt, hogy a fát ugyan kivágják, de Isten gondoskodik új hajtásokról (És 6:13). Ő gondoskodik mindig maradékról is (És 1:9). Fogalmunk sincs arról, hogy hány ember keresi ma is Istent, függetlenül attól, hogy mi történik körülötte. Függetlenül attól, hogyan viszonyulnak őhozzá mások, ha ő Istent keresi. Mennyi azoknak a szenteknek a száma, akiknek a neve fel van írva az élet könyvébe? És ugyanakkor megtéretlenül hányan lépnek ki úgy a földi életből, hogy soha többé nem lesz alkalmuk a megtérésre? Az ember hazug álma beváltatlan marad.

1972-ben Jánoshalmán kezdtük a lelkipásztori szolgálatunkat. Az akkor már kinevezett pécsi püspök, de hivatalától államilag eltiltott ott élő Belon Gellért apátról azt mondták a hívei: ugyanúgy prédikál, mint a hívők, hogy térjenek meg. Tiszteltem és szerettem. Úgy szerettem, mintha apám lett volna. Ő sohasem tekintett engem szektásnak. Fiataljait az imaházba küldte meg a szőlők alá Cselik Lacival a káplánjával, hogy megtérjenek. Egymás mellett ült itt katolikus és baptista, és senkit se érdekelt, hogy ki hova tartozik. Valamennyien komolyan vettük a hitünket. Évek óta hallgatom a Tv5-ön az Evangélium című katolikus adást. A Páli levelek sorra kerültek, utóbb az evangéliumokat veszik elő, éppen Lukács evangéliumával foglalkoznak. Három idős jól képzett teológus pap-bácsi, három idős bölcs ember nyugodt biblia-értelmezése olyan, mint a csendes permetező eső. Egyszerű és mélységes bibliai igazságok kerülnek vonzó módon, közérthető nyelven. Az egész adásra jellemző egy megmagyarázhatatlan kedves békesség.

Mert a kérdés sosem az, hogy sokan üdvözülnek-e vagy kevesen, hanem az, hogy ott leszünk-e mi magunk? Vagy kirekesztve látjuk majd magunkat (Lk 13:22-30)? Ma itt a Balaton partján sok élő hitű katolikus, református és evangélikus lelkész tisztán és erővel hirdeti Isten Igéjét. Felhatalmazásuk Istentől való. És senki meg nem tilthatja ezt nekik. Ha meglátják munkájuk gyümölcsét, akkor boldogok. De ha nem, az sem állítja meg őket. Szív szerint járunk össze imádkozni és megosztani egymással örömeinket, gondjainkat. Szeretem őket.

De mi is történik akkor, ha valaki megtér? Ha Krisztus keresztjéért a Szentlélek feloldozza őt bűneiből, akkor semmi nem kerül elő a múltból még az ítélet napján sem. Ezért halálosan komoly dologról van szó. Bár sok könnyes szemet láttam már csillogni, csak a magamét tudom hitelesen elmondani. 1956-ban tértem meg, akkor nyolcadikos voltam.  Dúltak a harcok Csepelen is, én pedig féltem. Nem is csak a haláltól, hanem a kárhozattól még jobban. A fegyverek szóltak, de megtérésem pillanatától magam csodálkoztam azon, hogy már nem félek. Amikor meg évekkel később szolgálatba álltunk, minden világi nyomástól elhatárolódtunk. Hogy mi volt a politikában, az minket nem érdekelt. Így találtam meg Páromat is Tahiban. Tahit nagyon szerettem. Tahi Isten-áldotta szent hely volt. A tábor fölött a fenyőerdő tiszta levegője, a táborban a tiszta Ige.

Nekem annyira szép volt az egész életem, hogy csak hálás lehetek érte Istennek. Emlékszem Jánoshalmán milyen friss íze volt a szolgálatunknak, hisz itt kezdtük. Nem csak a prédikációnak, hanem amikor a tanyán szedtük a cseresznyét és éjfélig válogattuk, mert az özvegy ebből élt és iskolázta két gyerekét. Amikor Gyulára érkeztünk, játszogattak gyerekeink a kisházban, még a kisnyulat is bevonták. Milyen öröm volt Czégé bácsival az öregeket látogatni! Aztán hazakerülve a Dunántúlra a gyerekek járták a Mecsek erdőit, a körzetből esténként a hazafelé utunkon sok-sok őzet, szarvast láttunk az erdőszélen legelészni. Micsoda öröm volt Ige-éhes testvéreknek prédikálni! Aztán Pesten a Központi Énekkarban igaz barátok közt énekelni. Nőttek a gyerekeink, mind egyéniség, és mind szereti az Urat. Itt Szemesen ültünk a hosszú asztal mellett amikor nyugdíjasok lettünk, és drága Párom egy kiló lisztből sütötte a palacsintát unokáinknak, mert szerették. Most megöregedve, szelíd szívvel várom a hazahívó szót. Tele van a szívem békével. Kell ennél több? Már a földi életemben sokkal többet kaptam, mint amit valaha is reméltem. És előttem is a menny. De mit tudok tenni azért a rossz szellemiségért ami körülvesz? Sokat-sokat imádkozok nem csak utódaimért, hanem mindenki másért. Hívő testvéreimért, lelkipásztor társaimért, hazámért, most a háborútól sújtottakért. Egy vagyok a sok baptista hívő közül kudarcokkal, bukásokkal és kegyelem által segített talpra állásokkal. De tudomásul kell vennünk, hogy aki próba nélkül akar élni, az nem fiú, hanem fattyú (Zsid 12:8). Isten pedig fiait nem kényeztetni akarja, hanem felhasználni és üdvözíteni. Szentségében részesíteni (u.o. 10.v.).

7. Isten-képviseletünk és a felelőssége

Vajon a megtérésünkkel lekerül minden felelősség rólunk a világ bajaiért? Igaz az, hogy ha egyszer igazán megtértünk, az üdvösségünk elveszíthetetlen? Ma egy nagyon veszélyes tévtanítás ütötte fel a fejét, igaz nem először a keresztyénség történetében. Mégpedig az, hogy aki megtért, többé nem eshet ki Isten kegyeleméből, nem veszítheti el az üdvösségét. Mondhatnánk, hogy ha valaki igazán megtért, és egész életén át folyamatosan ragaszkodik az Úrhoz, természetesen nem is akarja elveszíteni üdvösségét. Ez magától értetődő. De ha valaki bedől neki, és hamis biztonságtudatával túlteszi magát lelkiismereti aggályain, későn ébredhet. Ha mégis elkárhozik, halála után már nem korrigálható a tévedése. Ha az igaz eltér igazságától, és gonoszságot művel, meghal miatta. És ha a bűnös megtér bűnéből, követi a törvényt és az igazságot, élni fog. Ezt mondd nekik: Életemre mondom - így szól az én Uram, az Úr -, hogy nem kívánom a bűnös ember halálát, hanem azt, hogy a bűnös megtérjen útjáról, és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz útaitokról! Miért halnátok meg, Izráel háza?” (Ez 33:17-20). „Vigyázzatok magatokra, nehogy szívetek elnehezedjék mámortól, részegségtől vagy a megélhetés gondjaitól; és hirtelen lepjen meg titeket az a nap, mint valami csapda, mert úgy fog rátörni mindazokra, akik a föld színén laknak, tanítja az Úr. Legyetek tehát éberek és szüntelen könyörögjetek, hogy kimenekülhessetek mindazokból, amik történni fognak, és hogy megállhassatok az Emberfia előtt.” (Lk 21:34-36).

Az Úr Jézus figyelmeztet arra is, hogy ha valaki megtisztult régi bűneitől, de nem következik utána az Isten akaratával való azonosulás, önmagának a Lélek uralma alá rendelése, az Ige iránti engedelmesség folyamata, akkor visszaeshet régi bűnös állapotába. Sőt az még riasztóbb lehet. „Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélküli helyeken bolyong, nyugalmat keres, de nem talál. Akkor így szól: Visszatérek házamba, ahonnan kijöttem. Amikor odaér, gazdátlanul, kiseperve és felékesítve találja azt. Akkor elmegy, vesz maga mellé másik hét magánál is gonoszabb lelket; bemennek, és ott laknak, és annak az embernek az utóbbi állapota rosszabb lesz az előbbinél. Ez történik majd ezzel a gonosz nemzedékkel is.” (Mt 12:43-45).

De hogyan fér meg egy emberi lélekben a Krisztus diadalának, vagy eljövendő országának öröme és a világ bűnének a következményeként fellépő szenvedésnek az átélése? Hogy hogyan fér össze, azt nem tudom. De hogy a kereszten szenvedő Jézusban összefért, azt tudom. Ez nem lélektani elemzés kérdése, hanem a vállalásé. Alázattal, de mégiscsak odaállunk Őmellé. Tudva azt, hogy nem mi vagyunk a Megváltó, hanem Ő. A világfájdalom pedig lehet akár beteges is, de lehet éppen az új teremtésből fakadó felelősségérzet is. Ami tesz is, ha tud. Tesz, ha alkalma van rá, ilyenkor nem menekül imádságba. De ha tehetetlen, akkor éppen az imádságba menekül. Egyenesen Istenhez, akihez kegyelemből tartozik. Imádkozhat a legnagyobb bajok okozóiért, a gazdasági a döntéshozókért, a vezető politikusokért, a korszellem egészségéért, a kijózanodásért. De imádkoznia kell a kicsikért, akik  ugyanúgy szenvednek, mint ő. A környezetében élőkért, mint tették azt Ábrahámtól fogva a prófétákon át az apostolok is. Pál apostol fontosnak tartotta ezt (1Tim 2:1-6), noha tudta, hogy egy a közbenjáró Isten és emberek között. Ő még az őt kihallgatókért is imádkozott (Acs 26:29).  

A legtöbb ember sem nem egészen igaz, sem nem egészen romlott. Nem mindenki angyali lelkű mint Fekete István, akinek ha könyveit olvassuk, emberibbé válunk tőle. Azt írta róla a kiadója, hogy sorai olyanok, mint a halkan fátyolozó vízesés, nem zúgnak, nem dübörögnek, lágy omlásukkal mégis magukban hordozzák a teremtés minden szépségét.[27] De nem is mindenki véreskezű Péter Gábor. Jóllehet régen sokan a nevét se tudtuk Csepel Királyerdőben meg vidéken, - csak azt a légkört ismertük amit teremtett, amitől félni kellett. A legtöbb ember nem tartozik a két szélsőségbe. Sem a szentek (had nevezzem így a megtérteket), sem sátáni erők felé elkötelezettek táborába. Olyan, mint bárki más.

Szeretnivaló gyerek, életerőktől duzzadó fiatal, szorgalmas felnőtt vagy tapasztalt öreg. Van benne valami eredetiség, hisz mindenki Isten képmására teremtett. Egészséges hozzáállása a dolgokhoz, derekas a kitartása, találékony, az alkotás vágya vezérli, hűség a nehéz körülmények között is, egyenes jellemű, és az élet sava-borsa: humora is van. az egyik ember tanult, a másik egyszerű. Az egyik tehetséges, a mási nem. Az egyik okos, a másik buta. Az egyik jó helyre született, a másik nyomornegyedbe. Ez mindig is így volt. Veszteség valakinek úgy meghalni, hogy vele temetik el a tehetségét, amit ki se bontakoztathatott. Csepelen dolgoztam a gyárban, és legalább annyi becsületes munkásembert ismertem, mint amennyi ellenségest vagy közönyöst. A jó kihozható bárkiből.

Nem a gonoszság, hanem a gyöngeség, ami igazán megrontja az embert. A történelem folyamán mindig is így volt. De senki sem maradhat ki magából a történelem folyamatából. Ugyanakkor nem úgy él, mint egy spernendus massa.[28] De nem is várhatja Isten igazolását – vagyis hogy befogadja őt az örök hajlékokba – csupán annál a ténynél fogva, hogy embernek született. Azonban a nem hívőkkel is összekötheti a hívőket a szeretet. Azon puszta ténynél fogva, hogy Isten szereti teremtményeit. Nem kényezteti, hanem szereti.

Tudom, hogy azonnal a missziós lehetőségekre gondolunk. Vagy csak spekulálunk? Annyit vétettünk már a missziós parancs ellen, hogy jó volna ezekért is bűnbánatot tartanunk éppen nekünk evangélumiaknak. Mi minden történt az evangélizáció címén? Rámenősség, siker és pénzéhség? Egy erős személyiség kihasználja a másik gyengeségét vagy csupán igazságkeresését, nyomás alá helyezi, hogy az „megtérjen”. Mért célozzák meg az evangélisták rendre azt a réteget, amely az Úr Jézus példázata szerint csekély talajjal rendelkezik és hamar elszárad? Hamar lelkesedik és hamar elfelejti. Jobb volna alázatosabban és szentebb élettel misszióznunk. A misszióval pusztán kiszolgálóivá akarunk válni valamiféle emberi igénynek, vagy vállaljuk a becsületes és szelíd, intelligens konfrontálódást a korszellemmel, és ha elkerülhetetlen, netalán a szenvedést is? Ma ez a mi körülményeink között alighanem csak a keresztyének felé irányuló gúny. Rámenősséggel vagy szelídséggel, feltűnni vágyással vagy alázattal, önmegvalósítás szándékával vagy önmegtagadással képzeljük a missziót? Ezek végül szétválnak egymástól még a misszióban is.

Értelmetlen, sőt káros dolog az újabb missziós vállalkozásokat szembeállítani a meglévő evangéliumi gyülekezetekkel. Hiszen így vissza lehetne menni akár Ábrahámig, ha a tradíciók tagadásával mindig valami új isteni kezdetet kellene várnunk. Legtöbbünknek nem adatik külmissziós lehetőség sem, de ha másként nem, imádságban és anyagilag támogathatjuk azokat, akiket Isten erre hívott el. Viszont a magunk környezetében nem árt, ha Krisztus lelkületével vagyunk jelen, hogy Isten felhasználhasson mások üdvössége érdekében. A mi missziós törekvésünk csak bizonyos pontig terjedhet. Akkor is csak úgy, ha Isten használhat minket, és nem mi őt. De újjá teremteni, és abban megtartani az örökkévalóság kapujáig: erre egyedül neki van hatalma, sőt illetékessége is. A mi missziónknak nem erőből, hanem őszinte jóakaratból, emberségből, szeretetből fakadnia. Nélkülözzön minden manipulatív elemet vagy felsőbbrendűséget. Ne tegye kiszolgáltatottá a megmisszionálandó alanyt. Hiszen az egyik ember szól a másikhoz, az egyik bűnös a másikhoz, hogy Istennél van a bűnbocsánat. Hogy a kommunista időkben nem volt megtérő? Tömegesen nem, mint ahogy az őregek emlegették a háború utáni időket. De ha valaki eljött az imaházba, az szinte már „hitvallás” volt. És olyan volt a gyülekezet lelkisége, hogy ha erre fogékony volt, nemsokára ott állt a bemerítő medence szélén.

Nem ártana azt is tekintetbe vennünk, hogy ebben a bonyolult világban Isten ma is tökéletesen kiismeri magát. Tudni azt, hogy a szenteket, a történelemben Ábrahám meg a pusztába kivonuló korai szerzetesek óta bármikor fölhasználta Isten a puszta létezésükkel is, sőt a szenvedésükkel, vagy még a halálukkal is mások megmentése érdekében. Tiszta életük, még a haláluk után is hangosan prédikált. A megtérni nem akarás lelkülete nem csupán azokra lehet jellemző, akik Istentől nagyon távol vannak, hanem ránk is. Csak nehogy a parázna nők minket előzzenek meg az Isten országában. Mert vajúdik a világ. Isten mégis ajtót nyitogat, amit senki be nem zárhat. És nekünk kell a megtérésre példát mutatnunk. Ő hosszan tűr, mert nem akarja, hogy némelyek elvesszenek (2Pét 3:9). Nekünk pedig állhatatosságra van szükségünk (Zsid 10:36).

Az Út Jézus mindig különbséget tett a benne hívők és benne nem hívők között. Tanításai soha nem a karzatnak szóltak, hanem a tanítványoknak. Főpapi imádságban nem azt kérte az Atyától, hogy vegye ki őket a történelem sodrásából, hanem hogy őrizze meg őket a gonosztól (Jn 17:15). De azt a titokzatos egységet, ami Őt összeköti az Atyával, csak a tanítványokra értette. Ez azonban nem hatálytalanította általános hívását, hogy aki hozzá jön, azt semmiképpen ki nem veti (Jn 6:37). De figyelmeztetését se, - hogy aki követni akarja, az jól gondolja meg, mert aki az eke szarvára tette a kezét és hátratekint, az sose fogja felvenni a keresztjét, de az nem alkalmas az Isten országára sem (Lk 9:62). Jézus követése azt jelenti, hogy vele a keresztig kell elmennünk. Ne bújunk el gyáván, és ne szaladjunk szét hitetlenül. A golgotai szeretet a világon az egyetlen valóság. Az a szeretet, amellyel Isten előbb szeretett minket. Nekünk pedig a hűségben kell tökéletessé válnunk. Ha valaki az Úr Jézus mellett döntött, a döntés után meg is kell maradni benne. Másról van szó, amikor egy hívő az egyenességében roppan meg. Az a kérdés, hogy megyünk-e a kegyelem királyi székéhez, hogy megtisztuljunk, és újra megigazítson a Krisztus Lelke (1Jn 1:7)? Vagy elkezdünk mismásolni?

8. A csend titka

Ne higgyük, hogy a mennynek közömbös ami itt történik. Dánielnek azt mondta az angyal, hogy amikor átadta szívét a megértésre, bűnbánati imája az első naptól ott volt már Isten előtt és meghallgatásra is talált (Dán 10:12). De ki az, aki ma meghallja a föntről jövő szót? Akkora a zaj! És akkor is meghallja, ha csak benne, a lelke mélyén szólal meg ez a halk és szelíd hang. A világ zaja hallatlanná teszi. A zaj tönkreteszi az egészséges, krisztusi hitet is. Még a hit nevében keltett zaj is. Mert kikapcsolja a gondolkodás, a mérlegelés, a lelkiismeret kontrollját és az ember felelősségét. Akkor pedig nem lehet meghallani a Lélek szavát. A tömegben mindenki azt csinálja amit a többi. Amit egyedül nem is biztos, hogy megtenne. Felszabadul a gátlásai alól, és ezt észre se veszi. A zajban valamiforma pimasz lelkület hatása alá kerül még Istennel szemben is, bármennyiszer és bármekkora hangerővel ismételgeti a Jézus nevét. A zajban csak annak a szava tiszta, aki csendben tud lenni.

Thomas Merton otthagyta a felületes és zajos protestáns gyülekezetét a római katolikus templom csendjéért[29]. Gyökössy Bandi bácsi mondogatta, hogy csak várjunk türelemmel, egyszercsak megcsendül a Csend, és beszélni kezd a szívünkkel. Sapszon Ferenc szerint mi maiak nem ismerjük és nem is szeretjük a csendet. De a fegyelmet se, és ennek következtében a harmóniát se. Jó szót pedig alig hallunk. Mi sem, következésképpen a gyerekeink sem[30]. Csókay András szinte sikoltja: csönd, csönd, csönd, - mert csak ott hallhatom meg Istent. A mennyei csönd az Isten által helyreállított világ előlege. A szózuhatag az istentisztelet alkalmával a legkínosabb. A beszédkényszerünkkel tisztában se vagyunk. Bunyan János a „Zarándok útjá”-ban írt a locsogó utcai fecsegőkről. De egyáltalán mért zavaró a csend? És hova illik ez manapság? Új fogalmaik közé? Zsúfoltság, tömeg sodra, tumultus, rossz levegő, folyók szennyeződése, zajártalom, fényszennyezés, csetelés, stb. Nagyapáink ezeket a szavakat még nem is ismerték. Mióta újra vidéken élek, - amikor vendégeink nálunk nyaralnak - megfigyeltem, hogy a gyerekek pár nap után lerakják a fülhallgatóikat meg az okos telefonjaikat, és ott is felejtik. Arra gondolok: ez jó jel. Mégiscsak normálisak.

De tudunk-e még mi hívő felnőttek titkon, csendben ott lenni mennyei Atyánk színe előtt a térdeinken, mint az Úr Jézus (Lk 6:12)? Mi mindig tenni akarunk valamit. De tudunk-e még terheket hordani, szenvedni panaszkodás és önünneplés nélkül (Kol 1:24, 2Tim 4:1-5)? A próféták és az apostolok, valamint az első keresztények még tudtak. Azt is tudták, hogy milyen nagy jelentősége van az Úr előtti őr-szolgálatnak (Ez 33:7-11). Egyedül az Ige miatt kell megtanulnunk hallgatni. Istentiszteleteink elején a csend azt jelzi, hogy arra várunk, hogy Isten Igéje megszólítson minket. Az imádság ekkor nem más, mint az erre készülődés. Kár ezt a lelki hozzáállást tönkretenni poénkodással. A legfontosabb dolgok itt dőlhetnek el. Dániel egy egész birodalom sorsára volt hatással állhatatos imádkozásával. Mekkora illúziókat táplálnak mostanában a folytonos nyüzsgésükkel a hívők. Csak csendben lenni nem tudunk. Vagy nem akarunk.  Háttérben maradni Isten színe előtt, ahol senki se lát, csak Ő. Hisszük-e még, hogy ez elég? Hogy nem kell ostromolnunk az eget, hanem csendben lenni, és figyelni rá! Milyen lelki magasságokban volt a régi Izráel hozzánk képest. Mindig tudták, hogy végső soron nekik minden helyzetben Istennel van dolguk. Még az ítéletük idején is (És 63:15-64).

Az Ószövetség maga egy nagy csoda az önkritikus történelemszemléletével. Nem hallgat el semmit, ami nem szép. Nincs kivétel. Ismerjük királyaik bűnét. Ismerjük néhány próféta nevét, még a tetteiket is. De nem ismerjük azokat az egyszerű embereket, akik ellenálltak, vagy ellenkezőleg, hallgattak rájuk. Ezek a próféták azonban többet voltak Isten jelenlétében, mint az emberekében. Pedig a pólusaikon át érezték koruk lelki nyavalyáit, - de Isten bánkódását is (Jóel 2:13). Kegyelmi szándékát és döntéseit is (Ez 33:11). Nem volna éppen erre szüksége a mai világunknak? Nem az arcunkra. Ne csináljunk facebook-ot! Elég, ha az Isten lát. Többet jelentünk így. Bízzuk Istenre még imáink meghallgatását is. Ne legyen kétségünk afelől, hogy Ő megfizet. Ne higgyük, hogy imádságos életünk kis dolog, mert nem az. A mennyben legalábbis nem így látják (Jel 8:3-4). Isten válaszol akkor, és úgy, ahogy akar. Mert olyan még akad, aki beszél róla embereknek, de van-e olyan, aki korunk nyavalyáiról beszél Őneki? Ma legnagyobb szükségünk az imádkozókra van. Akik tudatában vannak, hogy felelősségünk nem csupán az evangélium továbbadásában van, hanem korunknak az Úr előtti képviseletében is. Nem csupán sopánkodni tudunk, hanem felvállalni, hogy imádkozunk azokért, akik nem imádkoznak. Nem csak világosan látjuk a sötét erők fenyegetését, hanem az engedelmes, tiszta életünkkel, már a pusztán a létezésünkkel is világítunk.

9. A világosság a sötétségben fénylik

Míg az Isten iránti gyűlölet tombolt a második világháború idején - idehaza a külvárosokban, a falvakban a tanyákon, összegyűltek emberek imádkozni. Megosztották egymással nem csak szűkre szabott kenyerüket, hanem hitüket és lelki erejüket is. Isten vigyázott rájuk. Aztán utóbb békeidőkben is rendelt papokat, főpapokat, sőt pápákat is, akiknek a szava messzebb hangzik. Életpéldájuk is hitelesíti őket. Az utóbbi évszázadban is sokan váltak vértanúkká. Ez is beszédes.

Azt hisszük, hogy a korszellem kiiktathat minden szépet és jót? Fekete István a legszebb természetleírásait a második világháború bombázásai idején meg a Rákosi időkben ellehetetlenítve írta. A legkevésbé tartanánk ezt nyugalmat árasztó ihletett időknek. De a napfény átcsillant a lelkén és írnia kellett. Ordass Lajos hitének legmélyebb vallomásait a börtönben és a magányra ítélve írta[31]. Szilágyságban a Ceausescu diktatúra éveiben volt a baptista hívők legnagyobb lelki ébredése, ami átjött a határon hozzánk is. Bármilyen sötétség is legyen Európában, és bárhogy bántsanak a kereszténységünk miatt, idehaza ma is a hatféle egyházi szeretet-szolgálat szendviccsel, meleg teával és jó szóval fogadja a menekülteket. Magyarokat ukránokat egyaránt. És miközben Nyugatról fenyegetésekkel és jogtalan pénzmegvonással akarják ránk kényszeríteni az öngyilkos hédonista „kultúrát”, - idehaza aranyos életerős gyerekek születnek Isten oltalma alatt a nemzet és a családok örömére. Hogy legyen aki olvassa Fekete Istvánt és Ordass Lajost. És felnőve eljárjon majd istentiszteletre vagy misére pontosan úgy, mint régen.

De nem arról van-e szó, hogy ha senki nem lát tiszta szemmel körülöttünk, mi a Szentlélek uralma alatt mindent másként látunk, mint a világiak? Mert ki tud szerényen is tartalmas életet élni, ha mi nem? Ki tudja átengedni a másiknak, ami jog szerint az övé volna, ha mi nem? Mellé állni a gyengének, vállalni a szegények, a bukottak felkarolását, ha mi nem? Ha kell a szemetet is eltakarítani, ha éppen erre van szükség!

Hogy az ateista időkben nem volt megtérés? Isten oda is adott ébredést, ahova senki se várta. Az inkvizícióval, a pápák bűnével terhelt múlttal rendelkező római katolikusok közé. Megmozdult a mozdulatlan nagy tömb, méghozzá nem csak a Don Boscok, hanem néhány szentéletű pápa kezdeményezésére. Az elmúlt fél évszázadban római katolikus testvéreinknél már tilalmas időkben a hetvenes évek végétől, a nyolcvanas évek kezdetétől az úgynevezett Nagymarosi találkozókon[32] több száz, aztán több ezer bátor, éhes lelkű fiatal összejövetelével eleven lelki ébredés működött. Barsi Balázs, Diószegi László, Balás Béla, Tomka Ferenc, Kerényi Lajos kispapok lelki irányításával és Sillye Jenő énekeivel. A még bővében lévő zaklatások ellenére nemcsak Nagymaroson, hanem az országban szerteszét összejöttek: Hajóson, Máriagyüdön, Debrecenben, Szegeden, Győrben, Egerben, Miskolcon, Veszprémben különböző elnevezésű csoportokban. „Ifjúsági zarándoklat”, „Ifjúsági búcsú”, „Ministráns-képzés”, stb. Ott voltak a börtönt megjárt papok is, és a fiatalok hittek nekik. Velük mentem én is Pesten az egyetemi templomba, ahol Gál Ferenc prédikált nagyböjtben.

Bíró László akkori pécsi püspöki titkár emlékei szerint olyan témákkal foglalkoztak, mint az erőszakmentesség, a böjt, a szeretet és a szenvedés összetartozása. „Rendet kell tenni önmagunkban, hogy egymás szemébe tudjunk nézni.” „El kell magunkat kötelezni!” „A család az egyház sejtje.” „Mindent észrevenni, mindent eltűrni, de ha lehet kicsit alakítani”, stb. Volt, aki azt írta a naplójába: rájöttem, hogy mióta ide járok, mennyit változtam jó irányba. Volt, amikor egy nagymama vendégül látott egy egész csapatot.

A találkozókon résztvevő szociológus egyetemi hallgatók nem értették, hogy míg egy KISZ által szervetett kongresszuson vagy rock fesztiválon a fiatalság fegyelmezetlenül tombol, - itt nincs se ital, se narkó, se cigaretta, de még káromkodás vagy verekedés se. A találkozó emelkedett szellemisége miatt nem is lehet. Nincs olyan, aki gyűlölködő indulatokat gerjesszen. A rendezők nem rendcsinálók, hanem segítőkész társak. Mindenütt tiszta arcok. A templom zsúfolásig tele vannak, a fal mellett és a földön pokrócokon a fiatalok jegyzetelve hallgatják az előadásokat, utána megbeszélik. Sehol egy sörös bódé vagy lacikonyha. Az előkészítők egész éjszaka kenik a zsíros kenyeret, az érkezők megosztják egymással a hazulról hozottakat. Pontosan, mint a baptisták annak idején Tahiban. A Szentlelket hívó énekekben Babits gyönyörű zsoltárfordításait éneklik. Öröm, bizalom, szeretet, emberi melegség, fény és hit, ami belülről a lelkekből fakad. Előző estétől másnap estéig együtt vannak. Sokszor az éjszakát is átimádkozzák. Senki senkit meg nem bánt. A méltóságteljes külsőségek, a térdelés vagy a csend ugyanazt a célt szolgálják. A prédikációk egyszerű, tiszta szavak. A kiscsoportban egy fiatal elmondja hogyan és miért tért meg. Miért lett kispap. Egy fiatal édesanya, hogy szűzen lépett házasságra. Miért vállalnak a saját gyermekeik mellé másokét is csupán szeretetből? Pedig nem erőltették a megtérést sem. Csak úgy élnek, mint akik megtértek, és hozzá nem emberekhez, hanem a Szenthez. Hogy hány fiatal értette meg itt, hogy Isten ajándékozó szeretete megelőz minden mást? És hogy arra vagyunk hivatva, hogy kibontsuk és megőrizzük emberségünket követve azt a Jézust, aki adatott nekünk? És azóta már felnevelték gyermekeiket, átadták a stafétabotot a következő generációnak. Micsoda más világ volt ez, mint a mai kegyes rock-fesztiváloké! Hogy a romkocsmákat és a tüntetéseket ne is említsem! A megtérni nem akarókét!

Tahiban a tábortűz mellett mindig voltak, akik kimentek legtöbbször sírva, és azon frissen a megtérésükről tettek bizonyságot, mert érintette őket mindaz, amit az ott töltött napokban átéltek. Természetesen ott dolgozott bennük mindaz, amit odahaza a gyülekezetükben napról-napra, hétről-hétre hallottak. Éledezett ekkoriban nálunk baptistáknál is a missziós szellem. Megszűnt a korábbi félelem, engedett az óvatosság. Fiataljaink bejárták az országot, megalakult a Famisz, vagyis a Falumisszió. Szombathelytől Erdélyig a Balatonszemesi fiúk és lányok is járták az országot. A Biblia mellett süteménnyel kínálták azokat a fiatalokat akiket a punyázásból, a semmi normális céllal nem rendelkezők közül ültettek maguk mellé. Sok élménnyel és tapasztalattal, valamint érettebben tértek haza. Pesten a teabusz megállt az Almási téren. Beszélgetésre hívták az éppen ott csellengőket. Bibliai filmeket vetítettek a toronyházak falára. Még szendvicset és zsíros kenyeret is készítettek. Budafokon előbb a fiúkat, majd a lányokat szedegették össze, és még hajlékról is gondoskodtak. Nem az állam, hanem a gyülekezetek biztosították rá a fedezetet.

Ekkoriban járt Billy Graham másodszor Magyarországon, de Moszkvában meg Bukarestben is. Mint korábban a Tahi tábor, most megtelt a Népstadion. Autóbuszokkal vittük föl az embereket. Debrecenben az imaház körüli utcák, Pécsett a Székesegyház előtt lévő hatalmas tér megtelt. Ott járt a Szent a maga igazságával és szelíd erejével. Megtérésre hívott. Az ajtó nyitva volt. A fél évszázadig üldözött keresztények ünnepeltek. Jézus szólt, és aki ott volt, annak nem volt nehéz megtérni. Imádkozó papok készültek, imádkozó gyülekezetek várták a frissen megtérőket. A történelem Ura kinyitotta az ajtót. Be lehetett jönni.

Míg Nyugaton ma a templomok kiürülnek, - a Híd című evangélikus magazinban olvasom[33], - Németországban csak az elmúlt évben negyedmillió ember lépett ki az egyházból, - idehaza már csak a Tv előtt ülve - imádkozó emberekkel telt templomokat látok. Tiszta arcok. Isten Igéjét és a kor problémáit vállaló prédikációk. Az Eucharisztikus kongresszuson az Országháztól a Hősök teréig zarándokoltak az éneklő emberek, kicsik ls nagyok. Úrfelmutatáskor az Andrási úton is letérdeltek. Imádkozok a németekért, de a hazaiakért még inkább. A Kárpát medencében nem véletlenül hozzák rendbe az elhanyagolt templomokat. Az Isten akarata szerinti odaszánásnak - bárhol legyen is, - kisugárzása van. A Csíksomlyói pünkösdi zarándoklatokon évek óta a Duna televízió is jelen van. A munkatársak elmondják, hogy házaikba fogadják be őket a székelyek, mint családtagokat. Folyamatosan adni akarnak nekik, szeretgetik őket, a kedvüket keresik. Belső vágyból indíttatva mennek a székelyek a nyeregbe. Nem kell se szervezni, se irányítani őket, mert tudják, hogy hova és mért mennek. Kétszázezer emberre összesen hetven szervező jut, még sincs semmi zavar. Azt mondják, őket a Szentlélek szervezi, egyébként meg tudják az odavezető utat. Amikor zuhog az eső, az emberek állnak a helyükön, mintha semmi különös nem történne. Folyik a szertartás, mert ők hálát adni és imádkozni jöttek Istenhez, aki a napsugarat, de az esőt is adja.

A prófétai szónak kritériuma a beteljesedés, vagy be nem teljesedés (5Móz 18:15-23). Mert a hit nem játék, hanem mennyei valóság! A hit Isten ajándéka (Rm 5:1-11). A földi léten túlmutat a hit, mert ez az Isten jövője. A hit transzcendencia. Tudja a hívő, hogy Isten van! Hogy hol? Az imádkozóban is, fölötte is, meg az eseményekben is. A hit valójában azt jelenti, hogy átadjuk magunkat Istennek, és tehet velünk azt, amit akar. Tapasztaljuk, hogy jó Isten kezébe hajtani a fejünket. Rá bízni magunkat bármi is következzék. Isten napja mindig is sütni fog, és esője áztatja barázdáinkat. A prófétai szó se fog soha elhallgatni, meg a vigasztalásé se.

10. A keresztények és a jövő

A megtérés megteremti az Isten jövőjébe való bekapcsolódásunkat. Marx megfigyelése némileg pontos volt, - hogy a keresztények a hit „ópiumával” akarják megoldani a társadalom össze baját, egyebek közt a szegénység kérdését is. Az eljövendő világgal vigasztalják a nyomorban élőket. Csak elfelejtette, - vagy szándékosan (2Pét 3:5) - a maga forradalmi dühének megfelelően kihagyta például keresztelő Jánosnak az egész Ószövetséget magába foglaló szavait, hogy akinek két köntöse van, az egyiket adja annak, akinek egy sincs (Lk 3:11). Az első hívők ezt meg is tették. Barnabás még a birtokát is eladta, és az árát odaadta a gyülekezetnek, akik a szegényeket fölkarolták (Apcs 4:34-37). Az elsők megosztották egymással azt, amijük volt, így szaporodtak a hívők csodavárás nélkül is. Még magam is tapasztaltam ezt. Számítás nélkül osztottuk meg egymással azt, amink volt. Így vettük át elődeinktől. Itt a titka a lelki erőnknek is.

Az egész Újszövetség arról a túlvilágról beszél, amit a marxisták kigúnyolnak. Aztán olyanná vált Európa meg az Egyesült Államok, amilyen. Haldoklik. De nem az Isten! Ő ezek után is várja, hogy megtérjenek az emberek. Szeretettel és irgalommal várja. Közben törvénye szilárdan áll, mint az ég (És 40:12-23). Ezt már több mint kétezer éve az ószövetségi korban is tudták (Zsolt 37:23). Az emberi lehetőségeknek vannak határai, Isten mindenhatósága viszont átfogja az egész létező világot. Ez uralkodik az élet és a halál fölött, sőt a történelem egésze fölött. A történelem nem érthető meg önmagából, csak abból, ami fölötte van de pillanatnyilag nem látszik. Még megemészteni sem tudjuk, annyi benne a szörnyűség.

A bibliai hit túltekint a földi életen, és hisz a feltámadásban és a Feltámadottban. Meg az örökéletben. Ez határozza meg napjainkat. A régiek sem voltak ostobák. Ők is megkérdezték, hogyan lehetséges ez? Pál apostol egy hosszú fejezetet szentelt neki (1Kor 15. f). Azonban két kulcskérdésre összpontosított ahelyett, hogy a feltámadás és az örökélet lehetőségén vagy lehetetlenségén fennakadt volna. Ez egyik az, hogy ha ezt kifelejtjük a hitünkből, akkor a rossz társaságok megrontanak jó erkölcsöt is (35. v.). Éppen ezt látjuk ma. A másik pedig, hogyha komolyan vesszük, akkor nem hogy feladnánk a földi életünket, hanem ellenkezőleg, - tudjuk hogy amit teszünk, az nem hiábavaló, de nem az emberi erőlködésünk miatt,  hanem csak az Úrban (58. v.).

Mert hinni azt jelenti, hogy tudni. Mégpedig azt, és csak azt tudomásul venni amit Isten kijelentett az Ő Igéjében. Akár erkölcsről, akár áldozatvállalásról, akár életről akár halálról legyen szó. Akár az egyénről, akár a közösségről, akár az egész társadalomról vagy az emberiségről. A hit megerősít, de meg is szűr. Nem csak a tanokat, hanem magukat a hívőket is. A tanból is kihullik ami nem Istentől való (Mt 15:13). Ezen kívül két táborra oszt a hit: hívőkre és hitetlenekre. A hit pislákolhat is, de loboghat is, meg csendesen izzhat is – akár egy egész életen át.

A hitetlen a hit dolgában nem ártatlan, hanem szembefordul a hittel. - Ami számára is Isten ajándéka lehetne, ha befogadná (Gal 3:6-14, 2Thess 3:2). De akkor a hit meg is változtatná. Ezt ő tudja is, pont ezért nem akar hinni. Egy Pécs melletti kis faluban épült a családi házunk, és felségem osztálytársának testvére szerelte a fűtést. Gyerekhetek alkalmával Bibliákat osztogattunk, és ott maradt néhány példány. Elvitt egyet, olvasgatta és engem folyamatosan kérdezgetett. Egyszer azt mondta: most már értek mindent. Kérdeztem: akkor megtérsz? Nem, mert akkor fel kellene hagynom azzal, hogy megcsalom a feleségemet. Ez az ő döntése volt. Nem a hité, hanem a hitetlenségé. Másik esetre is emlékszem, amikor bizonytalankodott az, aki később a barátom lett. Azt mondtam neki: te azt várod, hogy nyomást gyakoroljak rád. Sose fogom megtenni. Ez a te döntésed, amit még Isten is tiszteletben tart. Ő is döntött, de ő Isten mellett.

11. Ama nap

Az egész Szentírás tele van azzal, hogy lesz egy nap, amikor Isten megítéli ezt a világot (Jóel 2:1-12, Zof 1: 14-18, Mt 25:31-45, Apcs 17:31, 1Kor 15:20-28, Jel 16:15, 22:7, 1417, stb.) Ez az Újszövetségnek is a szíve. Ezt az ítéletnapját azonban a hívők is az ószövetségi időktől kezdve gyakran vagy elfelejtették, vagy félreértették. A gyülekezetek vagy aludtak, vagy rajongtak. Az Ószövetségi „harag napja” (Jóel 2:1, Ám 5:18) az Újszövetségben is előkerül, mint minden titkot feltáró nap (Rm 2:5). Az Újszövetség nevezi Isten napjának (Apcs 2:10), az Úr Jézus Krisztus napjának (Fil 2:16), az aratás napjának (Jel 14:5). A történelemnek ki kell futni a végéig. Meg kell mutatkoznia a gonosznak is a maga valóságában. A bűn csábos voltáról le kell kerülni az álarcnak. És akkor kiderül mocskos volta. Ki kell ábrándulniuk belőle a megtévesztetteknek. Találkozni kell a szörnyűségével. Mint ahogy a megváltottaknak is a menny dicsőségével.

Amikor az Úr Jézus a Máté evangéliumának 24. fejezetében végidőket ecsetelte, az eljövetelét megelőző nagy nyomorúságról beszélt. Nem egy nyomorúságról, amilyen a történelem folyamán sok volt, hanem annál nagyobbról. Felfokozódik minden. Visszajövetele előtt nem nyugalmas időkről van szó, nem kényelemről, nem gondtalanságról, nem sikerekről, hanem olyan embert próbáló drasztikus drámai változásokról, amiről senki se tudja mi-mindent foglal majd magában. Szenvedésről, megszégyenítésről, üldözésről, mártíromságról, gonosz szellemi erőktől való szorongattatásról. Volt már benne részünk elégszer. A második világháború végén az átvonuló szovjet katonák ezrével becstelenítették meg a magyar lányokat és az asszonyokat. Polcz Alen a Kolozsvári születésű akkor még csak orvostanhallgató, később pszichológus - saját sorsában élte át ezeket a szörnyű napokat[34]. Apor Vilmos győri püspököt azért lőtték le, mert mentette őket. Czapik Gyula egri érsek a háború után Helsinkiben megtartott Békekongresszus egyik szónokaként elmondta: „mi tapasztalatból tudjuk, hogy a bombák, az ágyúgolyók pusztításánál, az elesettek halálhörgésénél is szörnyűbb a meggyalázott édesanyák sikolya”[35]. Ezek térnek vissza? Vagy ezeknél még rosszabbak? Ki tudja? Évek óta tele van a sajtó rendkívüli időjárás változásokkal. Nem tudjuk, hogy ezek a veszélyesebbek-e, vagy korunk abnormitásai? De Istennek sem az akarata sem az oltalma ettől nem fog megváltozni.

Ezek az idők megszűrik a hívőket is. Kísértések, bukások, szenvedések következnek. Eltántorodnak még az erősek is. A látszateredményeket elfújja a szél. Megmutatkoznak a valóságosak. Csak az marad meg, de az meg is tisztul ami Istené. A hűségesek is válságba kerülhetnek. Istennek kell kegyelmesen közbeavatkozni az érdekükben. A gázkamrára várakozó zsidók írták börtönük falára: és jóllehet, még mindig késik, mégis hiszek a Messiásban. Hiszek, hiszek, hiszek!

Ezt a válságos történelmi korszakot az Úr Jézus villámlásszerű megjelenése zárja majd le. Tehát vigyáznunk és imádkoznunk kell. A vigyázás egy olyan lelki-szellemi állapot, amely csak akkor működik, ha nagyon akarjuk. Olyan kiélesített lelki helyzet, amit mi maiak kissé idegennek érzünk. Ez az éberség nyitott ugyan a létező világ eseményeire, de elsősorban és mindenek fölött mégiscsak Istenre. Az imádság annak a szellemi összeszedettségnek és Istennel való összeköttetésnek az akarása, - ahogy az Úr Jézusnak a Gecsemáné kertben az agonizálásig menő ragaszkodása volt az Atya akaratához. Ez szinte sikolyszerű segélykérése volt a kísértővel szemben. Nemsokára viszont a vajúdó világ fundamentális átrendeződését hozta magával. Ha Ő visszajön, megszűnik a sátán befolyása és megvalósul az Ő országa. Harmonikussá, otthonossá válik a világ. Megtisztul. Visszanyeri méltóságát.

A zsidók az „ama naptól” azt várták, hogy Isten megjutalmazza őket a kiválasztásuk miatt. Csak azért, mert ők zsidók (Ám 3:2, Jer 7:1-11, Mt 3:5-12, Jn 8:33 stb.).  A szövetség feltételeinek teljesítése nélkül is várták az ígéretek teljesítését (Lk 3:7-9, Jer 23:30-40, 14:10-16). Csalódniuk kellett. Még az Újszövetségi gyülekezetben is probléma volt a zsidó származás előnye (2Kor 11:22). Nem vagyunk mi sem különbek, akik szívesen hivatkozunk hívő őseinkre. Ma meg nagy  a veszélye ennek, hogy könnyen hivatkozunk az ingyen kegyelemre. Megfeledkezve arról, hogy   Úr Jézus keresztjéért ingyen. De ez a kegyelem nem potya. Azoknak jár, akik életre-halálra kötelezik el magukat. Ugyan ekkor is ingyen van, mert Istennek el kell eltekintenie bűneink büntetésétől. Ezt Ő, de csak Ő teheti meg. A kegyelem királyiszékéhez viszont lehet jönni egészen az utolsó napig. Megtérhetünk. A megtérésünk kötelez, hogy vállaljuk Krisztus követését.

12. Mit tehetünk?

De mit tehet a válságok idején egy ilyen magunkfajta egyszerű, névtelen kisember? Amikor hallja a hatalmas számokat a világ népességének növekedéséről, a multik csillagászati bevételeiről, a föld erőforrásainak végességéről, népvándorlási hullámokról, járványokról, vagy éppen a perverz szórakozási szokások terjedéséről? Vagy a gonosz szellemi áramlatok hódításairól, bűnözői klánok virágzásáról, - és mindarról, amire neki semmiféle befolyása nincs. Nem tudunk okosabbat, mint visszamenni a Bibliához, pontosabban az Úr Jézushoz. Ő az, aki a mennyből jött, és mindent tudott (Jn 8:23). De soha nem csapta össze a kezét tehetetlenül, de nem is pánikolt az ilyen kérdések miatt. Még az ördög munkája miatt se. Tette a dolgát azok között a nagyon szűk időhatárok között, amelyek neki adattak. Mi sem tudunk jobbat. Mi öregek imádkozzunk csak kitartással és buzgón. Isten nem süket és nem is szívtelen, hogy ne figyelne ránk. Lehet, hogy már csak ezért vagyunk itt. Más lenne Európa, ha egyre többen Imádkoznánk érte!

A kicsik és gyöngék félreállítása a hívők közösségének halála. A szegények és a szelídek Isten privilegizáltjai. Jézus hálát adott értük, és nekik jelentette ki magát (Mt 11:25-30). Az Úr iránti engedelmességünk, a hűségünk, az állhatatosságunk, az odaszántságunk, a fegyelmezett, szeretetteljes életmódunk lehetősége míg a világ – világ lesz, - adva lesz. Ugyan nem divat ma, de azért ne becsüljük le. Ezt várja tőlünk a mi Urunk. Egyenességet, becsületességet, hibákat is megértő jóságot, okos szelídséget. Hogy tudjunk megbocsátani, szeretni, mindig a jót kezdeményezni, és kitartani mellette. Minél kevesebb hűhóval a nehéz körülmények között is. Elvégre akinek örökkévaló öröksége van, az ezt önsajnálat és zokszó nélkül megteheti. Akinek meg nincs, attól ne várjunk sokat. Igyekezzünk inkább megosztani vele azt, amink van. Nem törve a fejünket azon, hogy mi lesz, ha elfogy. Ne gondoljuk, hogy ez túl kicsi program, - hogy használjam ezt a Bibliában nem található szót.

Szó szerint talán nem mondták, de a korabeli zsidó vezetők Jézus iránti megvetése folyamatosan megvolt. „Te Jézus, csak nem azt akarod állítani, hogy ez a tizenkét mezítlábas az új Izráel? Mért éppen tizenkettő Izráel törzseinek száma, vagy hetvenkettő az 1Móz 10-ben megírt népek száma szerint? Mért nem tíz, vagy tizenöt, vagy akárhány? A korabeli emberek még értették a szimbólumokat. Jézus válasza: „de bizony azt gondolom”. Sőt itt van halálom után az egyik vezetőjük, akit Péternek hívnak. Semmiben nem különleges, de én hívtam el őt. És én szeretem őt, meg is fogom tartani. És ahogy tovább viszik azt, amit tőlem tanultak, azon a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni (Mt 16:18). Ez már csak így lesz a világ végéig, illetve az Úr visszajöveteléig. Hűséget vár tőlünk is a mi Urunk (Jel 2:10). A többi az Ő dolga.

A szeretet behívja az embereket ebbe a közösségbe. Nem beszippantja, mert az a beteg közösségek jellegzetes vonása. Sok szenvedélybetegségből gyógyult elmondta, hogy csak kereste a helyét a világban, szeretetre vágyott, és mire észbe kapott, már rabja is volt valaminek. A meghívás viszont embernek tekinti az embert. Olyannak akinek döntési szabadsága van. Ugyanakkor a lelke megérinthető. Megvan benne az a pont, ahol érzékeny a jóra. És elég intelligens ahhoz, hogy tudjon különbséget tenni a jó és rossz között.

A kereszténység titka az, hogy a rosszból is jót hozz ki. Pontosan mint az Úr Jézus tette. Parázna asszonyokból szent asszonyokat, kapzsi Zákeusokból minden vagyonukat egymással megosztó újszövetségi hívőket teremtett. Gyenge akaratú Péterekből kősziklákat. Aligha látta ezekben az emberekben más azt, amit Jézus látott. Aligha hitte rajta kívül bárki, hogy megváltozhatnak. Nagyjából így vagyunk ezzel mi is. A kereszténység lényege pedig ma is az ilyenfajta változást indukáló erő. Az emberek megváltoztatása anarchiából harmóniába, a halálból az életbe, a kárhozatból a mennybe. A mindennapokban meg a gyűlöletből a szeretetbe, a becstelenségből becsületességre, a hazudozásból az igazságra, a félelmekből a bizakodásra, a hitetlenségről hitre, az istentelenségből istenfélelemre. De minden jó halála a közöny.

Kinek lesz ereje, és ami ennél sokkal fontosabb: felülről való felhatalmazása, hogy ezt a kívánatos változást elindítsa? Kezdhetem magamon. Pontosabban: engedem-e a Léleknek, hogy intsen, feddjen, vigasztaljon és megigazítson (2Tim 3:16)? Én nem tudom magamat megváltoztatni, mint a párdúc sem képes eltüntetni a foltjait (Jer 13:23). Végképp rászorulok a kegyelemre.

13. Valójában hol vannak a fordulópontok?

 Nekünk a megtérésünk pillanatában. Másoknak másutt. Az utóbbi száz évben itt Európában a szellemi és politikai irányzatok lényegileg pont akkor buktak el, amikor a győztesnek mutatkoztak és ünnepelték őket. Hatalmuk csúcsán Münchenben és Rómában, meg persze Moszkvában és Washingtonban. Erre éppen akkor nem gondolt senki - akár Hitlerre akár Mussolinire, gondolunk. Hitler nem Berlin pincéjében Mussolini nem Róma külvárosában halt meg, hanem akkor, amikor istenkét dicsőítették őket, és ők is magukat. Ekkor lelkileg már halottak voltak. Isten kimondta fölöttük az ítéletet. A szégyenletes végnapokig az út már ekkor eldőlt. És hova vezet ma Európa és Amerika önteltsége? A gőg mindig bukásra van ítélve, mert maga Isten áll ellent. Csak az alázatosaknak adja kegyelmét (1Pét 5:5). Vajon túlvagyunk-e már az Isten által kijelölt fordulóponton, vagy még innen vagyunk rajta?

Egy társadalom dekadenciája mindig akkor kezdődik, amikor a kényelmesség a minden. Nem szeretnek elmélyülten gondolkodni, hogy felfedezzék az igazságot, az objektivitást. Nem szeretik az erőkifejtéssel járó dolgokat. Vállalni sem képesek, hogy utánajárjanak, utánagondoljanak bárminek. Felértékelődik a „ne gondolkozz!” És általánossá vált ez máris. A mi társadalmunk egy „kulturálisan” elkényeztetett dekadens tömeg. Ne aggódj! „No woris!” Ne törődj vele! Állj be többi közé! Mondd azt, amit a többiek! Csináld azt, amit a többiek!... Eltűntek a szellemi műhelyek.

Roska Tamás egyetemi tanár szerint már a gimnazisták sem vitatkoznak arról, hogy mi az élet célja? Mi az, hogy igazság? Mi a szerelem? Ha az egyetemen összehozunk egy szemináriumot, a résztvevők nem tudnak megszólalni, mert soha sehol nem beszélgettek korábban. Csak cseteltek. Fel sem merül bennük annak az igénye, hogy gondolataikat megosszák valakivel. Megszokták, hogy a számítógép előtt ülve alakítják ki még a kapcsolataikat is. Andrásfalvi Bertalan néprajztudós szerint megszűnő félben, vagy már meg is szűnt a magyar falvakban is az együttműködés, az együttgondolkodás, a paraszti lényeglátó bölcsesség közösségteremtő és közösséget fenntartó ereje. A kitartás egymás mellett jóban-rosszban. Ennek a közös öröme, valamint a közös szenvedésben az egymással való szolidaritás vállalása[36].

Megváltónk éppen az egész emberi közösségért vállalt áldozata, a kereszthalála előtt mondta, hogy amikor az Emberfiát felemelik, akkor fog mindent magához vonni (Jn 12:32). Ez persze érthető, mert mi is egy szelíd mellé szoktunk leülni, és nem egy diadalmasan agresszív mellé. Így meg érthetetlen a kereszttől, az áldozatvállalástól, az alázattól, megbocsátó szeretettől, az összes gyengeségtől való irtózásunk. És érthetetlen futkározásunk a hírnév után, azt vélve, hogy ha minket megbecsülnek, az egyenlő az Isten országának megbecsülésével is. Főleg ha nem járunk engedelmességben.

Pedig amikor gyengék vagyunk, akkor vagyunk erősek (2Kor 12:9-10, 11:10-35). És amikor erősnek hisszük magunkat, úgy csúszunk bele a gőgünkbe, hogy észre se vesszük (1Pét 5:5). Ha pedig az Isten nekünk is ellenünk áll, a kevélységünk miatt (mellesleg ebben jól érezzük magunkat), akkor minden igyekezetünk hiába. Rövid távon persze lehetnek sikereink. De lássuk be, Európában és az Államokban nem pont az efféle keresztyén evangéliumi mozgalmaknak az erkölcsi gyengesége mutatkozik meg? Pedig akárhogy néz is ki ma a világ, és akármennyire nem tudunk elképzelni sem a politikában sem a szellemi áramlatokban, de még az egyházak tekintetében sem  kedvező változást, - Istennek ez sem lehetetlen (1Móz 18:14, 1Krón 14:10,  Lk 1:37). De egyedül csak neki!

Nem kellene elfelednünk, hogy a bűn ellen az egyetlen fegyverünk a kegyelem által kapható életszentség. Minden sátáni erővel szemben ennek a nagyhatalomnak az oltalmában élhetünk, sőt halhatunk meg. Ha átadjuk magunkat. Ennek már önmagában van a jutalma, sőt a méltósága is. Megmagyarázhatatlan annak, aki kívülről nézi, de a benne élők értik, és nekik letagadhatatlanul igaz. Nem rejthető el a hegyen épített város (Mt 5:15). Csak ennek az alapja „lent van”, a gyökereinknél. Ahogy keresztelő János mondta: neki növekednie kell, nekünk pedig alászállnunk (Jn 3:30). Aki így él, az jellé válik. Ha abból a vízből iszunk újra meg újra amit Jézus ad, akkor nem szomjazzuk, mert ez megelégít. A friss forrásvíz után nem kívánatos a pocsolya.

Mert miközben szeretjük az embereket, nem szeretjük azt, amit ők szeretnek. Semmit, ami szennyes. Az Úr Jézus emberekhez irgalmasan volt elhatárolódó az ördögi erőktől. Sapszon Ferenc mondta el, hogy amikor bántották, egy reggel keresztbe állt előtte a járdán Bárdos Lajos, és azt mondta: ne hagyj fel azzal, amit csinálsz. Amikor ezeknek az emlékét is elfelejtik, a te énekkarod még mindig működni fog. Igaz, ekkor Pannonhalmán megkértem a nővéreket, hogy imádkozzanak értem, meg a leendő iskolámért. Azóta már több kórusa van a Kodály kórusiskolának, mert ez egy istenfélő és megtartó közösséggé nőtte ki magát.[37]

14. Eszköztelenségünk az eszközünk

De mit jelent az Isten mellett kiállni konkrét körülmények között? Mit jelent az a bizonyos életszentség, ha már az az egyetlen fegyverünk? Nem azt, hogy el tudjuk viselni zokszó nélkül, ha megaláznak? Hogy nem törtetünk másokkal együtt oda, ahol előnyöket osztogatnak? Hogy elvégezzük feladatainkat akkor is pontosan, ha senki se látja? Hogy megtartjuk ígéreteinket akkor is, ha ebből kárunk származik? Hogy szó nélkül kezet nyújtunk annak is, aki megbántott vagy megrágalmazott? Nem kell feltétlenül örülni közben, ha ezt megtesszük. Emberek vagyunk. Csak tegyük meg. Ne akarjunk emberfeletti emberek lenni. Az Emberfia csupán emberré lett, nem emberfeletti emberré. Csak hálásak lehetünk Istennek, amikor kegyes feszengéseink alkalmával elbuktat, megszégyenít, - hogy észhez térjünk. Meg kellene köszönnünk, amikor megérint a halál szele meg az ítéleté, - hogy kijózanodjunk. Dietrich Bonhoeffer a náci börtönben írta:

Mennyei Atyám,

dicsőség és hála neked az új napért.

Bennem sötét van, nálad azonban világosság.

Egyedül vagyok, ámde te nem hagysz el.

Kishitű vagyok, nálad a segítség.

Nyugtalan vagyok, nálad a békesség.

Bennem keserűség, nálad a türelem.

Nem értem útjaid, de te tudod, merre kell mennem.

Akik várjuk Krisztust és nem a világ végét - ahogy azt az emberek emlegetik, ne úgy várjuk, mint akik savanyú almába haraptunk. Ugyan a halált vagy az utolsó ítéletet nem úgy rajzolja elénk az Írás, mint amin könnyedén lehet majd átlendülni. Mert megmér mindenkit. De túlnézünk rajta, és várjuk az egész létező világ megtisztulását, meggyógyulását, helyreállítását, sőt célba érkezését. Elképzelni sem tudjuk, hogy milyen grandiózus lesz ez. De nem is ez a legfontosabb, mert a Szentlélek nemcsak esedezik érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal (Rm 8:26), hanem valahol bennünk fel is építi azt a bizonyosságot, hogy vágyjunk rá. Olyan szépen írja az apostol: „Isten gyermekei vagyunk, örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak (Rm 8:14-16). Hogy mennyire nem szakadt el a valóságtól, így folytatja: ha vele együtt szenvedünk, sóhajtozunk, hogy vele együtt dicsőüljünk is meg.

A Lélek elvégzi, hogy a nehéz tényeknél valóságosabbnak lássuk az előttünk lévő reménységet, ahova mi is csak odafutni és belekapaszkodni tudunk (Zsid 7:18). Mert ha Isten fenyít is, de tudjuk, hogy rendíthetetlen országot nyertünk. Ha Mózesnek is olyan félelmetes volt az Isten-látás, hogy megrendült tőle, - és ha újra meg is rendül majd a földön minden, - nekünk rendíthetetlen országunk van (Zsid 12:26-28).

Ezért kell ébernek lenni és vigyázni.  Aki vigyáz, az Istentől kér segítséget az őt csábító erőkkel szemben. Azzal a gonosszal szemben, amely eleinte kedvezőnek, jónak tűnik, de helytelen gondolatokat, vágyakat gerjeszt bennünk. Legyünk tehát éberek és járuljunk világosságban. Az Úr Jézus gyengeségükért soha nem kárhoztatta a tanítványokat, csak figyelmeztette őket. Viszont  jelezte, hogy a lelki alvás milyen veszélyes. A kényelemszeretetünk, a bűnös önző életmódunk kerekedik felül. És mi magunk is, mint a világ fiai, - feladva a menny vonzását - a sátán által felkínált csecsebecsék kedvéért rövidlejáratú emberekké válunk.

Aki Isten mellett becsületesen kitart, annak ezért keményen meg kell harcolnia önmagával, és sokszor a környezetével is. De Isten a Szentlélek világosságával és erejével segít. Hogy a Lélekkel való beteljesedésünk valóság, abban mutatkozik meg, hogy a jónak látszó és könnyebb, tetszetősebb dolgokkal szemben is kitartunk a mennyei Atya akarata mellett (Jn 8:29). Nem adjuk föl azt a reménységet, aminek nagy jutalma van (Tit 2:13). Mert az Eljövendő eljön és nem késik, hanem az igazság békességes gyümölcsével fizet azoknak, akik a zavaros események és nehéz történelmi körülmények között is várják Őt (Zsid 10:29, 11:11).

A megtérni nem akaró kultúrával szemben csak a folyamatos megtérni akarásunkat és a mennyei hazába vágyódásunkat állíthatjuk szembe. Babits a Jónás könyvében leírja Isten milyennek látta Ninivét. „Eláradt a gonoszság, szennyes habjai szent lábát mossák”. Madách az Ember tragédiája végén Ádám szájába ezt a mondatot adta: „Ó, az a vég, csak azt tudnám feledni!” Assisii Szent Ferenc a Naphimnuszában is beszél a végről, csak másképpen:

Áldalak Uram a testi halálért,

aki elől élő ember el nem futhat.

Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak.

De boldogok, kik megadták magukat te szent akaratodnak,

A második halál nem fog fájni azoknak.

Akik mindent békén elviselnek,

azok nálad nyernek majd Felséges koronát.

Ezért dicsérjétek az Urat és áldjátok,

adjatok hálát neki,

és nagy alázatosan szolgáljátok.

Egybecseng ez azzal amit a Jelenések könyvének a végén olvasunk: Ímé eljövök hamar! – A válaszunk: Jövel Uram Jézus! (Jel 22:20) Meg fogjuk látni Őt, úgy amint van (Jel 22:1-5). Ezek a Biblia utolsó szavai. De nehogy azt higgyük, hogy ezt csupán a világirodalom nagyjai élhetik át, és csupán az ő privilégiumuk. A már említett idős Bereczki Lajos egyszerű vidéki ember volt Körösszegapátiban. Jól ismertem. Fia ajándékozott meg apja verseskötetével. Egyik legszebb versében így vall:

A porból kiáltok. A magasban

Halld meg kérésemet!

Óh, szállj le hozzám, hogy magamban

Megérezhesselek!

E földön, hol laknom kijelölted,

Én Megváltóm, Tied vagyok, Tied.

S az égben fenn, hová majd visz kegyelmed,

Ott is Tiéd leszek, Tiéd!

Az a mennyei Jeruzsálem, amely a Jelenések könyvének utolsó fejezeteiben áll előttünk (21. és 22, fejezetek), - egy minden oldalról körüljárható szép világ. Nincs semmi félelmetes benne. Nincs semmi fenyegető, semmi romlott. Olyan tiszta, mint a kristály, mint a forrás vize, mint maga az ég. Mint az a szó, amely Jézus szájából származik. Otthonos, biztonságos, nyugodt, tündöklően szép. Szabályos, de mégsem nyomasztó. Igaz, de mégis bársonyosan kedves. Jó, anélkül, hogy sziruposan édeskés volna. Igazi himnusz szól, amely Istent magasztalja, és nem az embereket és még kevésbé a sátánt. Nem dübörög, nem kavar föl, hanem harmóniája gyógyít és felemel. Titkokat nyit meg számunkra. Láthatóvá teszi az addig láthatatlant. Érthetővé az eddig érthetetlent. Mindezt az Isten eleven és örök jelenvalósága teszi.  Ez szünteti meg a halál hatalmát is. Minden él és minden virul, mint a tavasz. A menny nem kopár és nem hideg, hanem Isten által az övéinek már a teremtés előtt (Ef 1:3-14,  Kol 1:13-22) elkészített örök otthona (Jn 14:1-5). Dietrich Bonhoeffer azt mondja róla: földi életünkből semmi sem vész el a Krisztusban. Minden fennmarad, megőrződik, persze megváltozott alakban. Átlátszón, tisztán, gyötrelmes önző vágytól mentesen. Úgy ahogy Isten eredetileg elgondolta, a bűn torzulása nélkül. Saját mártírhalálát így üdvözli: Jöjj, hát te nagy ünnep a szabadulás útján, zúzd össze mulandó testemet, hogy végre meglássam Őt, akit látnunk nem adatott meg itt![38]

A mennyben hatalmas jubilate Deo[39] fogja Istent magasztalni. A trónból az élet tüzes patakja indul és a teremtésbe életet önt. A teremtés feszült várakozással tekint a Trónon ülő felé. Felzeng a dicsőítő ének, ég és föld között. És mindent és mindenkit helyére tévő munkáját megköszönni. Ha már itt a földi életünk nehézségekkel terhelt idején is időnként szinte kibírhatatlannak érezzük, hogy föl ne szakadjon a szívünkből ez a jubilate Deo! Mert nem csak mi jövünk az Úrhoz, hanem Ő jön hozzánk. Már most is. Mert a „mégsem tértek meg” kultúrájával szembe, csak a mi saját megtérésünket állíthatjuk. Csak az őrülettel tárgyalni nem szabad. De amíg lesz megtérő, Isten készen tarja kegyelmét. Míg lesz hazugságból kiábrándult, igazságra szomjazó, addig az ilyeneket soha nem fogja magára hagyni a Szentlélek, a világ legnagyobb és legeredményesebb „misszionáriusa”. A mennyei világ egyetlen igazi építője, míg az Úr Jézus Krisztus vissza nem jön.

[1] Dietrich Bonhoeffer: Börtönlevelek: 99kk. o.: – Harmat Kiadó Bp., 1999.

[2] M. Basilea Schlink: Hűséged oltalmában: 328.kk.o. –  Nagy Perge Zoltán kiadásában Bp., 1997.

[3] Dietrich Bonhoeffer - i.m.: 10. és 23. o.

[4] Szemtől szembe Putyinnal – interjú kötet – magyarul Pannonica kiadó Bp., 2000.

[5] Nyiri Tamás: Keresztény ember küldetése a világban: 191.- 204. o. – Akadémia Kiadó Bp., 1996.

[6] Hamvas Béla: A magyar Hüperion I.-II.- Művelődéstörténeti és Közoktatásügyi Minisztérium – Bp., 1991.

[7] Csia Lajos: A Jelenések könyve a jelen kor tükrében: 51. o. – Százszorszép Kiadó Bp., 2001.

[8] Sütő András: Rigó és apostol

[9] Martí Zoltán - Csókay András: Istennel a műtőben: 78 .kk. o. – Copyrama Nyomda Kft.

[10] Csókay András: Idegsebészet és hétköznapi misztika: 170.kk. o. – Szent Gellért Kiadó Bp, 2020.

[11] Csia Lajos i.m.: 266.o.

[12] Tacitus össze művei I.II. – magyarul Európa Kiadó Bp., 1980.

[13] száműzetés

[14] Sütő András: i.m.: 52. kk.o.

[15] Novák Attila: Theodor Herzl – Nemzeti Kulturális Örökség kiadásában – Bp., 2002.

[16] hazatérés

[17] Siklós József: Prófécia és megvalósulása - kézirat

[18] M. Basilea Schlink: Választott népem Izráel

[19] Paul Yongi Cho: Ima, kulcs az ébredéshez, Dennis Bennet: Nem részegek ezek, Chinc Hai: Az azonnali megvilágosodás kulcsa, Beni Hill: A csoda a te szádban van, stb.

[20] Paul Tillich Rendszeres teológia: 321. o. – Osiris Kiadó Bp., 2002.

[21] Maklári Tamás: Európa árulása: 37. o. – Studium Bt. 2009.

[22] Nick Page: A leghosszabb hét: 287. o.

[23] J. I. Packer: Megismerni Istent: 208kk o. – Harmat Kiadó Bp., 2019)

[24] quid = egy tény, amit Isten előre közöl, quomodo = hogy milyen módon valósítja meg, ez az Ő titka mint az Ábrahámnak, Gedeonnak, Dávidnak adott ígéretek esetében

[25] Csia Lajos i.m.: 117-124. o.

[26] D. Bonhoeffer: i.m.: 79. o.

[27] Őszinte szóval Fekete Istvánról – Horváth Tibor írása

[28] elvetendő massza

[29]Azt írta a „Csend szava” c. könyvében: Nem kell nevén nevezni Őt, kinek csöndjében osztozok, és akit imádok, hiszen az Ő csöndje kimondja nevemet, ismer engem: 455. o. – Szent István Társulat kiadásában Bp., 1983.

[30] Néhány éve a Duna tv-ben készült interjúban

[31] Ordass Lajos: A keresztfa tövében c könyvében ezt írta: áldalak Uram, mert én ezért a szenvedésért születtem – Gyula, 1989.

[32] Kamarás István: Lelki erőmű Nagymaroson – Művelődéskutató Intézet Bp., 1989.

[33] 2022.  II. szám

[34] Polcz Alen: Asszony a fronton

[35] Saád Béla: Tíz arckép: 139. o. - Ecclesia Bp., 1983.

[36] Duna TV Törzsasztal. 2014-01-12

[37] Duna Tv 2019. júl. 23.-án „Gyöngy a sárban” címmel

[38] Dietrich Bonhoeffer: i.m.:  87.  és 176. o.

[39] A “jubilatét” mi írjuk így kiejtés szerint, mert már meggyökeresedett, de a latin iubeo jelentése: kíván, felszólít, sőt parancsol

Voltak a nép között hamis próféták is

 Hegyi András írása

 Nyomdai és elektronikus eszközökkel csak a szerző írásos engedélyének birtoklása esetén másolható, sokszorosítható!)

Voltak a nép között hamis próféták is

(2Pét 2:1)

1. Miről is van szó?

A megadott címmel már egy kényes és bonyolult kérdést vetettem föl. Ami bonyolult, az sokszor nekünk Biblián felnőtt és naponta Bibliával élő embereknek is feladja a leckét. Ha se igazságtalanok, se ítélkezők, se szeretetlenek, de félrevezetettek vagy közönyösek se akarunk lenni. Hiszen hitben élő testvéreinkről van szó, akik felé csak a legnagyobb tapintattal, elfogulatlansággal szabad közelednünk. A magam tapasztalata az, hogy mikor bonyolult kérdéssel kerülök szembe, első dolgom, hogy magamat vizsgáljam meg és tegyem rendbe. Ekkor kerülök közel a tisztánlátáshoz. Indulat vezet? Féltékenység? Előítélet? Ha az Úr Jézusra gondolok, mindegyik távol állt tőle. Ezután az adott kérdést amennyire csak lehet, próbáljam meg leegyszerűsíteni., hogy Isten adjon benne világosságot. Okosabbat nem tudok, mint tőle kérni, hogy tartsa tisztán a szívemet és a gondolkodásomat. És ha ez a prófétaság kérdése kényes kérdés, - hát bizony az. De annál szentebb terület is. Vagy legalábbis annak kellene lennie. Mert – ugyan nem először a történelemben, - de napjainkban is majd minden összezavarodott. Nehéz igazságosnak, ugyanakkor irgalmasnak lenni. A prófétáknak se könnyebb.

Mert hogyan lehet azt józan ésszel fölfogni, hogy már az óvodába és az iskolába tanulni járó kisgyerekeinket is a biszexuális vagy homoszexuális kérdésben érzékenyülni kell? Amikor erre még az érdeklődésük se ébredt föl. Vagy a fiataljainkat tanulás és alkotás helyett tüntetésre biztatni? Az idősebbek, az előttük járó generáció viszont hanyadik rendszerváltást, kormányváltást, munkahelyváltást élte át eddig? És pillanatnyilag van-e olyan állásuk, ahol megkereshetik legalább azt a minimumot, ami elég a havi kiadásaikra? És mi van az öregekkel? Elég arra a nyugdíjuk, hogy télen ne fázzanak? Kapnak-e jó szót valakitől?

És mi van a keresztény egyházakkal? Köszönik szépen, most éppen jól vannak. Mert ez a kormány nem bántja, hanem támogatja őket. De mi van az egyházak erkölcsi és spirituális állapotával, meg az Istentől rájuk osztott küldetésükkel? A tanító, a szociális, de akár a prófétai küldetésükkel? És mi van az életszentségükkel? Papjaik tiszta lelkűek-e vagy tisztátalanok? Készek-e mindenkinek úgy szolgálni, ahogy szüksége van rá? Családokat látogatni, gyerekekkel, fiatalokkal foglalkozni, és butaságokkal ütközni, ha kell? És ha kell, szenvedni is? Meg merik-e kérdezni önmagukat? Vagy egyenesen az Istent? A mennyei Atya ha végignéz az ő népén, hogy lássa papjait, püspökeit, elnökeit, ifjúsági vezetőit, prófétáit, (ha vannak egyáltalán ilyenek), - mit lát?

Én még nem találkoztam olyan fiatallal, aki azzal kezdte volna, hogy elhívott engem az Úr a hamis prófétájának. Akkor az elhívottak közül egyesek hol és mikor válnak azzá? Legalább gondolkodjunk el rajta! Azon is, hogy mért nincs se hamis futballista, se hamis polgármester? Hamis információ persze annál több van. De mért beszél az Írás hamis apostolokról, hamis krisztusokról és hamis prófétákról? És egy szót se ejt a hamis rablókról, hamis paráznákról, vagy egyenesen a hamis sátánról. Hacsak Pál apostol meg nem nevezi őt - éppen az álapostolok és csaló munkások kapcsán - világosság angyalának, - aki félrevezeti az embereket (2Kor 11:12-15). Egyszer ugyan Jézus is beszélt ilyenről, amikor azzal vádolták, hogy az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket (Lk 11:14-23). Azt mondta, hogy ebben a kérdésben csak józan fejjel lehet tájékozódni. Akkor viszont minden világos: ördög nem fordul ördög ellen, csak az ellen, ami Istentől való. És tőle csak az erős fegyveres képes megvédeni. Méghozzá azzal, hogy lefegyverezi.

Szabadító hatalma azonban minden csúsztatástól, hamiskodástól, álságtól mentes. Mert Ő az, aki a szívek szándékait is ismeri az emberek között. Semmi nincs tűzláng szeme elől elrejtve (Jel 1:14). Ő az első és az utolsó. Egyedül az Ő kezében vannak a halálnak és pokolnak kulcsai is (Jel 1:17-20). Ő pontosan tudja, hogy ki kicsoda futballistaként, polgármesterként, tanítványként, apostolként vagy prófétaként. Neki fogunk majd számot adni minden szavunkról és tettünkről (2Kor 5:10). Ez az a bizonyos leegyszerűsödés. Nincs kivétel. Én sem vagyok az.

Jó ezt szem előtt tartani ebben a kényes kérdésben. Hogy ha hamis tanítókra, álapostolokra, hamis prófétákra hallgatunk, akik akár a világosság angyalának tekinthetik önmagukat, - vagy mások őket, - mégis a sátán megtévesztő útjára csalogatnak. De vigyáznunk kell, mert akár mi magunk is megtévesztővé válhatunk. Hamis prófétává. Választhatjuk azonban ennek az ellenkezőjét is. Világosságban járva nem engedjük magunkat megtéveszteni (1Jn 4:1-6), hanem kérjük Istennek a gondolatainkat, érzéseinket, tetteinket, lelkünket, életvitelünket átvilágító, megvizsgáló kegyelmét (Zsolt 139:23-24). Azért, hogy megmaradhassunk az Ő keskeny, meredek, de igaz útján, méghozzá egészen a halálunkig (Mt 7:13-14).

Mert néha érhetetlen a fordított Pál-fordulás: az Istentől elfordulás! Igaz, ha nem ragyog már a kereszt fénye, Krisztusnak a végsőkig értünk kitartó szeretetének jele, a bűneinket eltörlő vér..., és az a pillanat, amikor először éltük át, hogy megtisztultunk. Akkor elhalványul a menny hívása is, és mi megerőtlenedünk. Emlékké válik az első szeretetünk is.

Magyarázatot meg mindig lehet találni: a gyülekezeti feszültségeket, a szülők rossz példáját, a világ csábítását, stb. Ez azonban - különösen azoknál, akik a szolgálat felelősségét vállalták, - nem mentség. Mert minden Istentől elhívottnak van valami szent titka. Isten szolgálatára nem szoktak elindulni csak úgy. Valami történni szokott az elhívott és az Isten között. Ezt néha elmondják, sőt még ki is színezik, a szerényebbek hallgatnak róla. De kell lennie a lelkipásztori szolgálatnak valamilyen nem evilági oka.  Ha ez nincs, érthetetlen maga az indulás is. Akkor sajnálatra méltó az illető, de leendő gyülekezetét még inkább. Mert az elhívó maga Isten. Ma is. Különben hogy bírnánk ki a szolgálattal együtt járó terheket. Nem elsősorban a prédikálásra, liturgikus feladatokra gondolok, hanem azt a sok bevallott, vagy be nem vallott bűnt, bukást, emberi nyomorúságot, hitetlen makacsságot, ördögi erőkkel birkózásra, ami a szolgálat minden öröme ellenére ezzel a hívatással jár. Nem mehetünk ki a világból, de mégis itt tapasztaljuk az odaátról jövő gyógyító erőket. Csak meg kell látnunk. És ki kell tartanunk, méghozzá halálunkig, mint a mi Urunk Jézus Krisztus (Zsid 12:1-4).

2. De egyáltalán mi a prófétaság?

Kezdjük az elején. A próféták nem jósok voltak. Azokat ki kellett irtani Izráelből (5Móz 18:10-12). Szavuk a jövőről csak annyiban volt érdekes, hogy meghallgatják vagy elutasítják őket. Mert ennek lesz következménye. A prófétákat a régi időkben Isten azért hívta el, hogy az Ő üzenetét közvetítsék elsősorban az Ő népe számára. A Bírák könyvében említett prófétától kezdve, akinek a nevét se tudjuk (Bír 6:7-10), egészen keresztelő Jánosig (Mt 11:13). Föladatuk az volt, hogy jól ismerjék az Isten törvényét, ugyanakkor értsék koruk sajátosságait, és az adott helyzetben, adott ügyben álljanak az Úr színe elé, hogy megértsék: mit üzen az Úr. A rájuk bízott üzenet legtöbbször megtérésre hívó szó volt. Ez akkoriban nem valamiféle homályos ügy volt, hanem az Úrral kötött szövetséghez való visszatérés. Nem kevesebbet jelentett, mint életmódjuk megváltoztatását. Ez tette ugyanis lehetővé Izráel számára az Isten szövetségében való megmaradást. A próféták nem önmagukért, mintegy a prófétaságért voltak fontosak, hanem népükért. A próféta elhívása és küldetése népüknek szólt.

Akik hallgattak rájuk, megtértek. Azoknak viszont fel kellett hagyniuk a szegények kifosztásával (Péld 22:22), az özvegyekkel való pereskedéskor a bírák megvesztegetésével. Az árvákról és jövevényekről viszont - ha eddig nem tették, - ettől fogva gondoskodniuk kellett. (És 1:17). Ha ezt nem vállalták, még az istentiszteletük is utálatossá vált Isten előtt (És 1:14). Ekkoriban a megtérés még nem egy lelkesült kegyes homályos valami volt, hanem a jól ismert szövetségi követelményekhez való visszatérés. A parázna lelkű ne vessen szemet többé más asszonyára (Rm 2:22). A rágalmazó bánja meg bűnét és hagyjon fel vele (Jer 9:3-4). A fegyveres testület tagja ne zaklassa tovább az embereket. Akinek kettő van valamiből, ossza meg azzal, akinek egy sincs (Lk 3:10-14). Tehát adjuk meg mindenkinek azt, ami őt illeti: az adót a hivatalnak, a tiszteletet szüleinknek, sőt minden embernek, a jó szót szeretteiknek (Rm 12:9-20, 13:8). Vállaljuk tehát a mindennapi munkánkban a ránk eső részt, úgy ahogy erre az apostolok is tanítanak (2Thes 3:6-15).

Mondhatnánk hogy ezek teljesen prózai dolgok. Alapjába véve semmi közük az ember „megtéréséhez” vagy a folyamatos hitéletéhez. Például hogy melyik gyülekezetbe járunk, milyen igehirdetőt szeretünk hallgatni, mitől épül a lelkünk, hol érezzük magunkat otthonosan? A megtéréssel kapcsolatban a mindennapi élet dolgai kerülnek elő, méghozzá nem csak leplezetlenül, hanem ígéretesen is. Hiszen a próféta hallgatói közül mindenki tudta, hogy Isten kegyelmes, hosszan tűr, és a megtérőnek megbocsát. Újra érvényben lévőnek tekinti a szövetségi életközösséget. Ennek feltétele azonban tényleg a megtérés volt. Nem szóban, - vagy legalábbis nem csupán, - hanem tettekben.

Ekkor nem csupán újra élni kezd a Sinainál (vagy a bemerítő medencében) megkötött (2Móz 19.) és azóta többször is megerősített szövetség (2Sám 6:1-2,  1Kir 9:1-9, 23:21-25,  Rm 15:58, stb.), - hanem Isten eredeti szándéka is valóra válhat. Éspedig az, hogy Ábrahám és utódai által áldja meg a föld minden nemzetségét (2Móz 12:1-3,  Gal 3:14). Hiszen ha a gyülekezet megromlik, ez fenyegető lesz a világ számára is. Ki fogja akkor megmondani azt, hogy mi a rossz és mi a jó? Ki fog utat mutatni az igazságkeresőknek? Ki fogja ráirányítani a figyelmet az Istenre és az Ő törvényére? Ki fogja megkedveltetni az Ő útjait? Ki fogja képviselni a Teremtőt a teremtményei felé? És képviselni a teremtményeket imádságban és közbenjárásban a Teremtő felé?

Örök törvény az, hogy Isten népe történetében először mindig a szövetségi követelmények sérülnek, aztán a küldetés kérdőjeleződik meg, ennek pedig következménye a szent nép megromlása. De a körülöttük élő népeké is. Ezért volt a prófétáknak mindig megbecsült szerepük. Ők voltak a tiszta erkölcs őrei. Felelősségük kiterjedt az egész társadalomra. Hogy az emberek igazságosak legyenek, senki ne nyomja el, ne alázza meg a másikat, hanem legyen a népek között is igazságos béke. És ennek áldását mindenki élvezhesse.

A próféták azonban elsősorban az Isten színe előtt álltak, és csak ezért és ezután a népük vezetői, polgára, gazdagjai, szegényei és elesettjei előtt. De ott is helyt kellett állniuk. Előrelátásuk abból fakadt, hogy az Isten szemével látták azt a kárt, ami Isten törvényének mellőzéséből következni fog. Tekintélyük is ebből az előrelátásból fakadt. De üldözni, lejáratni, megkövezni is ezért akarták őket. Ne emlékeztessék folyton az embereket a bűneikre! Ne emlegessék folyton a megtérés szükségességét. Nekik azonban az ilyen helyzetben sem volt szabad megalkuvóvá válniuk. Akkor se, ha megijesztették vagy megfenyegették őket (Jer 1:17-19).

Ebben az összefüggésben érjük tetten a hamis prófétákat is. Nem hiszek abban, hogy eleve volt bennük valami, ami ebbe az irányba predesztinálta volna őket. Vagy csak magának a prófétaság tekintélyének megkívánása tette őket hamis prófétává. De akkor miért váltak mégis hamissá? Sokféle oka lehetett ennek. Mielőtt ítéletet mondanánk bárkiről, próbáljunk meg tájékozódni. Ha tárgyilagosak akarunk lenni, akkor nem csupán az a személy kell hogy előttünk legyen, akit szolgálatáért megbecsülünk, hanem az is, akit nem szeretünk, vagy már rég meguntunk.

3. A próféta is megfáradhat

Mindenki ismeri a fáradtságot, akár a teljes fizikai vagy lelki kifáradást,  sőt az ezt követő depressziót is. Aki keményen dolgozik, az sokkal inkább. Az egészséges fáradságot ki lehet pihenni, utána vissza szokott jönni az életerőnk és az életkedvünk. A belefáradás az más. Lassabban alakul ki, és általában hosszan tartó meddő fáradozásunk után következik be. Amikor belül a lelkünkben azt érezzük, hogy megtettünk mindent, amit lehetett, de eredménye nincs, vagy nem sok van. És már nem is érdemes újra kezdeni. Ilyen megfáradása a prófétáknak is lehet.

Valószínűleg akkor következik be, amikor annyit ütközött már gyülekezete engedetlen tagjaival és szenvedett az engedetlen gyülekezet elvárásaitól, mert ezt a fals elvárást nem akarta kielégíteni, - hogy végül belefáradt. Aztán lelkében teljesen vagy valamelyest kiégve már nem is ragaszkodik tovább Isten jóra intő szavának hirdetéséhez. Hát akkor legyen! És mondja ő is, mint a többi hamis próféta, amit az emberek várnak, sőt eddig is elvártak tőle. Ha megalkuszik, neki egyből könnyebb lesz. Megszűnik az a kínos állapot, hogy elfogy körülötte a levegő. Végre lélegzethez juthat. Már egy kis elismerés is jólesik: na látod! Ugye belátod! Nem jó az a nagy igyekezet, stb.

És belátja, és már nem igyekszik. Csupán nagy a veszélye annak, hogy egy hamis prófétával lett több, és egy igaz prófétával kevesebb. Ő is olyan lett, mint Hananjá, aki levette Jeremiás nyakáról a fájdalmas fajármot és összetörte. Eszébe se jut, hogy ezután majd vasjárom következik (Jer 28:10-17). Mert az Isten szavát nem lehet ilyen egyszerűen félrelökni.

Mielőtt pálcát törnénk, gondolkodjunk el: csak a prófétának (lelkipásztornak, karvezetőnek, ifjúsági vezetőnek, stb.) nem szabad elfáradni? Mennyi megértést kapott eddig és mennyit ilyenkor? Vagy csak kritikát kap? Ami jobban kiveszi az ember lelki erejét mint a munka. Egy jó szó olyankor annyit ér, mert egy intravénás injekció. Azt mondja: csináld, mert melletted állunk és van értelme! Isten azonban mindig gondoskodik olyanokról, akik kitartanak a Jézus szép és olykor nem is olyan könnyű igája mellett (Mt 11:28-30).

Volt idő idehaza amikor évtizedekig a legkitűnőbb képességű és legszentebb életű papokat űzték el, vagy tartották távol a frekventált helyektől. Vidékre száműzték őket. Csak később lehetett számba venni, hogy az egyenes gerincű, hajlíthatatlan papok mekkora áldást jelentettek azok számára, akik soha nem jutottak volna másként Isten élő Igéjéhez az ország eldugott falvaiban. Milyen csodálatos Isten logikája! Ő gondoskodott arról, hogy gazdagon megáldja azokat, akik a végeken is az Ő Igéjét szomjazták. Sok nagy tudású hírneves lelkész vagy professzor viszont itt jutott élő hitre - látva az egyszerű emberek gyakorlatias kegyességét.

 Mások egész életükben a végeken szolgáltak. Olykor a családjukat nem a prédikátori fizetésükből tartották el, mert az erre nem volt elég. Kőműves munkával, napszámosként, apró jószág tartásával pótolták a hiányt, mert a gyülekezete tagjai is szegények voltak. De így is kitartottak az elhívatásuk mellett. Olykor ezt senki se köszönte meg nekik. Csak haláluk után az Isten. Pedig hát szabad meglátni ezt is, és a szívből jövő szó megsokszorozza annak erejét, aki több lelki erőt ad magából, mint amennyit visszakap.

4. A próféta diplomatikus legyen, vagy egyenes?

A próféta mégiscsak a szó embere. Ne csodáljuk, ha tud vele bánni. A hamissá válók úgy vélhetik, hogy ne legyünk annyira „faragatlanok”! Hanem ha megmaradunk ugyan az Isten hamisítatlan üzenetnél, de legyünk egy kissé „diplomatikusak”. Majd elérjük így is azt, amit a szemtől-szembe mondott szóval nem lehet. Nem kell mindent egy az egybe úgy, ahogy az Isten igéjében meg van írva, - mert akkor semmire se megyünk. Esetleg még meg is köveznek. Lehet okosan, hajlékonyan, szinte emberismeretben szakértők módjára. És megszülettek a simulékony kifejezések: a talán, az úgy hisszük, a másképpen fogalmazva, meg az olyan prédikációk, amelyek túl általánosak ahhoz, hogy jelentsenek valamit.

Aztán ha repülne mégis a kő, - akkor is lehet elhajolni. Akkor pedig az egyenes beszédűt éri. - Hát kell ez neki? Az ilyen okos próféta észre se veszi, hogy Isten mikor vonta meg tőle a szót. És attól kezdve ő már bármit mondhatott, az csak emberi szó lesz. Érvénytelen. Pedig nem kell a szelídség követelményétől eltekinteni ahhoz, hogy gerincesek legyünk, vagy maradjunk.

Egyik öreg, egyenes szavú régies lelkipásztor példaképem (fia lehettem volna), - amikor fiatal koromban megjelent Csepelen, mi azt mondtuk róla: na, megjött a csizmás prédikátor. Aztán később valamiért mégis egyházunk elnöke lett. De mandátumának csak a felét töltötte ki. Amikor Gyulán a reumáját gyógyítgatta, a fürdőmedencében folyamatosan mellette sertepertéltem. Ittam a szavát, mert pásztornak lenni tanított anélkül, hogy a korkülönbséget megalázónak éreztem volna. Amikor ez a félidős elnökség szóba került, bölcsen témát váltott. Ha rákérdeztem, legyintett egyet: többé nem szabad volt vállalnom. Az ateista társadalom Egyházügyi hivatala által diktált időket éltük. Soha nem tudtam meg azt, hogy mi az amit nem vállalt. De ízes egyenes igehirdetése évtizedek múlva is ott maradt Gyulán. „Faragatlan” volt, - mint Arany János írja, - de egyenes és erős. Ő az Isten embere volt. Világos magyar szóval elmondott prédikációja tele volt életteli példával, de az adott textus igazságának mélységeivel is. Azt úgy mondta el, hogy azonnal használni lehetett a gyakorlatban. Nem ügyeskedett a szószéken, hanem rombolt és épített, szántott, vetett és plántált. Szavával olykor mély sebeket vágott fel, de gyógyított. Amikor „Áment” mondott, a gyülekezet más lett, mint előtte volt. Ha ma baráti körben megemlékezünk róla, még az emléke is épít.

5. A próféta gazdag legyen vagy szegény?

Salamon dúsgazdag volt, Ábrahám is. Az egyik belebukott, a másikat Isten igazolta. Péter és András hajótulajdonosok voltak, Pál csak sátorcsináló. És Jézus? Harmincévi ácsmunka után nem volt hova fejét lehajtania. Emiatt megátkozta a pénzt? A tanítványi körnek is volt pénze. Júdásnál volt, aki lopkodott belőle. De Jézus nem váltotta le. Mégis ez okozta vesztét. A harminc ezüstpénz. Sok ez, vagy kevés? Attól függ miért, vagy kiért? Aztán mit kezdett vele?

Sok prófétát megvásároltak úgy, hogy szinte észre sem vette. Ákán Jerikó bevétele alkalmával a győzelmes csata idején meglátott az Istennek szentelt dolgok között egy szép sineári köntöst. Hazavitte és néhány aranyrúd mellé elásta a sátor közepében. Úgy vélte, hogy még az Isten se látja meg (Józs 7:10-26). Ha másnap vereség nem következett volna, akár igaza is lehetett volna. Péter apostol még azt se engedte, hogy az Istennek áldozott vagyonnal kérkedni lehessen (Apcs 5:1-11). Isten már kezdettől fogva nem engedte, hogy népét a vagyongyűjtés rablóbandává aljasítsa vagy az anyagiakkal való hamiskodás álszentté formálja őket.

A pénz nagy úr, főleg ha kevés van belőle, és sokfelé kell osztani. Az anyagiak kísértése a prófétáknak is mindig kicsiben jelentkezik. Főleg akkor mikor nagy szükségben van a próféta, és egy kicsi is segítene, de nincs. Isten ugyan megígérte a gondviselést, de ha az késik? Előtte meg ott a lehetőség, az egyház pénze. És hozzányúl... „Majd megadom” – gondolja. De erre semmi biztosíték nincs. Amikor tenné, mindig közbejön valami, a lyuk pedig mindig nagyobb lesz. Míg egyszercsak azt se tudja már, hogy mi a szükség, és mi a gondviselés. És mi a becsület. Ez a szegények „anyagiassága”. Nem kell menteni. Megtérni kell belőle.

A gazdag prófétáké másmilyen. Őket általában megvesztegetik. Nem is kell keresni az alkalmat, csak el kell fogadni azt, ami nem illeti. Észre se fogják venni, hogy mikor szűri meg az anyagi előny a mondanivalót. Mikor kerülnek a júdási lélek hatalmába. Ettől akár még népszerű szónokok maradhatnak. Csak Isten prófétái nem. A kicsi dolgok mindig veszélyesebbek, mint a nagyok. Egy kicsi engedmény. Nem nagy. Annyi, mint egy papírlap vastagsága. Nem is kell kinyújtani a kezet a másikéra. Helybe hozzák. Azt se tudja, honnan való. Aki viszont elfogadja, hozzászokik, és végül elvárja. Már akkor is, ha tudja, hogy honnan való, és mit kérnek érte cserébe. De ekkor már nehéz visszakozni.

Az ellenkezőjére azt hiszem pásztori körben több a jó példa. Egyik idős szolgatársam Ócsára hívott meg hitmélyítő napokat tartani. Apám lehetett volna ő is. Sokat tanultam tőle. Este istentiszteleti alkalmak voltak, napközben pedig olyan időseket látogattunk, akik koruk és betegségük miatt már nem tudtak eljönni. Úrvacsorát is vittünk. Ő miden alkalommal egy szatyorban vagy meleg ételt, vagy másnapi reggelire valót is vitt. Hét gyereket nevelt, a nagyobbik része még iskoláskorú volt. Csekély kis fizetéséből hogyan gazdálkodták ki, hogy a rászorulókat sose látogatta üres kézzel, - azt nem tudom. Egy szóval se magyarázta, hogy mért tartozik hozzá az Ige kenyeréhez a meleg leves is. Akár észre se vehettem volna, csak a második naptól már feltűnt. De neki is, - meg akiknek vitte, -megszokott volt.

Később nyugdíjasként a rendszerváltás idején bejárt Pesten a börtönbe. Az egyik rab azt mondta neki egyszer: Jani bácsi, amit maga prédikál, az mind jó, csak nem gazdaságos. Ha én betörök, egy nap alatt keresek annyit, mint maga egy év alatt. Ő megkérdezte: aztán mondd, hogy mid van neked? Semmim. Na látod. Én meg felneveltem hét gyereket, és van egy kétszintes házam Ócsán. Te meg állandóan rettegsz, hogy megint elkapnak. Én meg nyugodtan alszok. Mire a rab: ez is igaz.

Amikor megöregedve visszavonult már a szolgálattól, minden hónapban meglátogatott egy özvegyet a József utcában, aki egy olyan tetőtéri lakásban élt, amilyet csak a francia filmekben láttam. Ilyenkor együtt imádkoztunk a börtönmisszióért. De ha bementünk a börtönbe mi is prédikálni, ő ült le az istentiszteletet zavaró hangoskodó mellé, és az elcsendesedett. Amikor később megkérdeztem a Teológián szolgáló menyét, hogy van a papa? – Imádkozgat és vágyik hazafelé.

Jani bácsi körül sohasem volt „prófétai” légkör. Se csodát nem tett, még talán nem is imádkozott ilyenért. De az egész csendes, hűséges, szorgalmas, áldozatos élete az odaátról, az örökkévalóságról beszélt. Meghalt jó vénségben, betelve az élettel (1Móz 35:29). Isten igaz embere volt. Próféta volt? Nem tudom. Gazdag volt? Attól függ miben!

6. Tekintélyes vagy egyszerű?

Hogy nagyon bele lehet szeretni a hatalomba, azt mutatja, hogy sok embert öltek érte meg a történelem folyamán. A kommunisták elvben elzárkózta tőle, a valóságban amikor magukhoz ragadták, nem lettek különbek azoknál, akiket megdöntöttek. A prófétákról és az apostolokról, valamint az angliai és amerikai ébredések kulcsembereiről tudjuk, hogy szegények voltak, és kevés befolyással rendelkeztek. Ide sorolandók idehaza a mi baptista hitbeli elődeink is. De az anyagiakban szegény Isten embereinek tekintélye mindig is nagy kísértése volt a politikusoknak. Fel akarták használni őket a maguk javára. Különösen akkor, amikor az ő tekintélyük már odavolt.

Ez is olyan terület, hogy a prófétának ügyeskednie se kell, mert őt keresik meg, és kínálnak neki előnyöket, támogatást, soron kívüli ügyintézést, stb. Persze ezt valamilyen vallási vagy egyenesen lelki köntösbe öltöztetetik. Beleegyeznie se kell, csak ne tiltakozzék. Azt ugyan nem tudja, hogy mikor nyújtják be neki a számlát. Azt se, hogy ő így már tulajdonképpen nem is próféta. Csak esetleg egyházpolitikus.

Muszáj azonban azzá válni? Isten nekünk öt gyermeket adott. A Kádár időkben neveltük fel őket úgy, hogy egy fillér családi pótlékot se kaptunk. Ha ma visszagondolok, nem csak fiatalkorom szolgálatának üdesége és Isten gondviselő szeretete jut eszembe, hanem az is, hogy akkoriban aki nem helyezkedett, attól nem várták el, hogy politikai kérdéssel foglalkozzon. Legalábbis ilyenre én nem emlékszem.

Köztünk hívők között sose volt még téma se a politika. Még az se, hogy ki milyen világi vagy egyházi pozícióban van a gyülekezetünk tagjai közül, vagy ismeretségi körükből. De az, hogy mi van a nénik fájós lábával, fölvették-e a fiatalt az egyetemre? - ezt mindig megbeszéltük egymással. Annyi tehetséges fiatal volt a gyülekezeteinkben, és annak ellenére, hogy nem volt meg nekik a támogatójuk, szorgalmukkal, kitartásukkal elérték, hogy tanulhassanak. Szerettük az időseket meg a fiatalokat, nekik is, nekünk is otthonunk volt a gyülekezet. Miközben a két nagyhatalom versengése állandó világháborús veszélyt jelentett, a mi kis életünk a családokban és a gyülekezetekben is a béke szigetei voltak. Nem lázadoztunk, annál több hála volt a szívünkben. Azért is, amikor jubileum címén evangélizációt tarthattunk. Mert jubilálni szabad volt, - de aztán nem kérte számon előre senki, hogy ott mit fogunk mondani. Hogy ettől tekintélyünk lett-e vagy sem, - erre se emlékszem. Úgy tűnik, nem volt köztünk beszédtéma se.

7. A próféta forradalmár vagy szolga?

Sok próféta viszont akkora igazságérzettel rendelkezik a szegények, az elnyomottak felé, hogy észre se veszi, mikor válik néptribuni szerepében, demagóggá. Számára is „a nép szava isten szava”. És mint egy kegyes forradalmár képviseli a szegények igazát akár még Isten előtt, - vagy vele szemben is. Mért nem áll ki mellettük? Hogy tűrheti a sok igazságtalanságot? Néha őszintén gondolja. Őszintén szenved is miatta. Máskor csupán póz az egész.

Csak egy dologról feledkezik meg, hogy neki nem csak a nép elé kell állnia, hanem Isten elé is. Méghozzá jó lenne folyamatosan minden megnyilvánulása előtt is. Aztán pedig még a próféta se vonhatja felelősségre az Istent. Mert pont fordított a helyzet. Neki pedig nem forradalmárrá kell válnia, hanem maradjon meg csak Isten emberének. Ne ingerelje a hatalom embereit az Isten nevében, mert erre nincs felhatalmazása. Legyen alázatosabb, mert a szegényeknek nem az ő harciasságában kell bízniuk. Elég nekik Isten gondviselése, akármilyen nehéz helyzetben vannak is. A világ baját nem a prófétáknak kell megoldaniuk, mert ezt a jogot Isten magának tartotta fenn.

Az Úr Jézus sem állt kora lázadóinak élére. Pedig a legjobbakat is megkísértette a kétely. Ha Ő az, akinek hisszük, mikor jelenti be már a hozsannázó tömegnek a hatalom átvételének időpontját? Sőt mért tűnik el a legígéretesebb pillanatokban, amikor a kenyérszaporítás után királlyá akarják koronázni (Jn 6. f.)? Hosszan magyarázta azonban, hogy nem csak kenyérrel él az ember, hanem Isten minden Igéjével, - pedig előzőleg éppen kenyérrel tartotta jól őket. Még tanítványai se értették. Ők hatalmat akartak (Mt 20:20-28) amikor Jézus önmegtagadásról beszélt (Lk 9:23-27). De az írástudók nem ugyanúgy vágytak arra, hogy jelentőségüket elismerjék (Lk 20:45-47)? Míg az Úr Jézus megmosta a tanítványok lábait, még Júdásét is.

És mi? Nem érezzük sértőnek, ha valahonnan kihagyják a nevünket? Ki akar közülünk ma a földbe esett gabona lenni (Jn 12:20-33)? Vajon nem ez az oka virágzó gyümölcstelenségünknek? Mert handabandázással a karriert esetleg igen, de az országot építeni, nem lehet, mert az Istené. Csak ha a mag a földbe hull, amire aztán tényleg rá is húzzák a földet. De az a mag, amit Isten szerint vetnek, majd kikel. És ezért se lehet a próféta semmilyen hatalom kiszolgálója. Maradjon meg ő Isten magjának.

Senki sem tudja, hogy hányan lehetnek Kalkutta lakói között, akik az utcán születtek, ott élnek és ott halnak meg. Vagy agyagtapasztású viskókban beszakadt nádtetők alatt, szenny-víz elvezetés, víz- és áram nélkül, zsákvászonnal takarózva a hideg ellen. Itt az ember lelkiismeretfurdalás nélkül a légkondicionált lakásból  bűzlő szemétdombokon, félmeztelen emberek halmain át bemehet a légkondicionált irodájába anélkül, hogy valamit érezne vagy látna. A nemtörődömség mögött óvatosság is lapul. Teréz anya úgy kezdte, hogy egész gyógyszertára néhány aszpirin, kötés, jód és nagy-nagy segíteni akarás volt. Azt mondta: én csak egyszerűen rendelkezésre állok. Isten nélkül nem tehetek semmit.

8. Ki az, akivel lojális lehet a próféta?

Annyiféle elvárásnak kell megfelelni, hogy olykor ki se lehet igazodni bennük. Egyik olyan fals, hogy alig győzzük kirázni a fejünkből, a másik olyan halk, hogy alig halljuk meg. Mégis annyira kiált, csak el ne menjünk mellette. Ez legtöbbször a ránk szorulók hangja. Csak le ne késsük meghallani, mert a halottakat ugyan el kell temetnünk, de bátorításra, megtérésre vagy kitartásra csak az élőket hívhatjuk. És jó volna mindig tudnunk, hogy melyiket tartja Isten fontosnak.

Van aki simulékonyan lojális bármivel, ha azt felülről üzenik. De nem kell sürgősen a Bibliánkhoz nyúlnunk, ha valamilyen politikai programot hallunk, hogy megkeressük azt, amivel az egyház áldását adhatja rá. Hitler birodalmi egyházának lelkészeit vagy a kommunisták békepapjait senki se nézi ma prófétának. A politikusokkal lojális prófétákat azonban elfújta a szél.

Amikor azonban Bölcs Frigyes választófejedelem Luthert Mártont Wartburg várába vitte, ő sem nem ünnepeltette magát kilencvenöt pontjáért, sem nem sajnáltatta magát üldözött voltáért, hűséget se fogadott a hatalomnak. Hanem lefordította az Újszövetséget gyönyörű, klasszikus német nyelvre. Ennek áldása máig tart. Nem úgy, mint ifjabb koromban az egyik papi békegyűlésen az egyik vonalas püspök mondta: „Isten az egyházakat már megint megelőzte a nem egyházakkal. Tehát nekünk is tessék sürgősen felzárkózni!” Persze változnak az idők, változnak a politikusok, változik a hatalmi struktúra és annak az ízlése. A hatalom elvárása a próféták felé is.

A dolgoknak, a szavaknak, a gesztusoknak azonban mindig súlya van. Akkor is, ha nekünk nem kell Bibliát fordítanunk egyik nyelvről a másikra, mert megtették ezt már előttünk. De az élet nyelvére lefordítani a Biblia szövegét a mi feladatunk is. Szép és nemes feladat. És ennek súlya van akkor is, ha könnyed és vidám társaságban vagyunk. Sőt itt még nagyobb. Mert a vidám dolgok sokszor mélyebb nyomot hagynak bennünk, és szívesebben is emlékszünk vissza rájuk. Istennek hála, több részünk van belőle, mint szomorúból.

Isten emberének feladata ott lenni ahol az élet. Akár öröme, akár bánata. Nem kell üres hírességek után futnunk, megtaláljuk a legegyszerűbb emberek között is. Csak szomorkodjunk a szomorúval és örüljünk az ürülővel (Rm 12:1-20). Ne vegyük el a fiatalok csikó kedvét, hanem vegyünk részt benne. Nem attól válunk szentté, hogy úgy nézegetünk a világra, mintha karót nyeltünk volna. És nem attól válunk természetessé, hogy mosdatlan szájúak leszünk.

Én már megöregedtem, de a tüzet még meg tudom rakni egy jóízű szalonnasütéshez. És ha észlelem, hogy unokáim vagy vendégeim fesztelenül örülnek, velük örülök csendesen. És ha kipiszkálnak valami régi emléket, előcsalogatják az anekdotázó emlékeimet, akkor vége hossza nincs. Még egy-egy pohár bor is kerül mindenkinek. Aztán csak nézzük a parazsat. Sokszor a legfontosabb igazságokról legőszintébb beszélgetések itt születnek. Emberségünk legmélyebb rétegei kerülnek elő. De ezekben a spontán beszélgetésekben mutatkozik meg igazán, hogy mi lakozik bennünk. Úgy adhatjuk tovább hitünket, hogy észre se vesszük.

9. Kényelmesek vagyunk vagy serények?

Az igehirdetésre a folyamatos készületlenség nagy bűn. Átkozott aki az Úr dolgát hanyagul végzi (Jer 48:10). Láttam azt is, hogy akiket az Úr elhívott, azok szenvedélyesen szeretik a Szentírást. Nemcsak folyamatosan olvassák, hanem automatikusan hosszú szakaszokat kívülről meg is tanulnak és emlékezetükben meg is őriznek. Folyamatosan előttük van a gyülekezetük minden tagja is. Imádkoznak értük, aggódnak értük, tudják, hogy mikor kell ajtót nyitni rájuk. Szinte mindig a következő igehirdetésre készülnek utazás közben, munka közben a gondolatuk ott jár. Minden idegszálukkal benne vannak a szolgálatukban, sőt ha szabadságra mennek, ez akkor se változik.

Aztán vannak olyanok is, akiknek nincs egyetlen eredeti gondolata se. Ami végső soron nem baj, ha a próféta folyamatosan tanul. De ha kényelmes, aluszékony, akkor viszont baj. Mert mégiscsak eljön a szószék ideje, és akkor kapkod, lopkod valahonnan valamit. Mondanivalót, gondolatot, ami éppen a keze ügyébe kerül (Jer 23:30). És könnyű szívvel túlesik a prédikációján. A gondolattalan igehirdetés leszoktatja a gyülekezetet a gondolkodásról, és egy lelkes tévtanító azt csinál velük amit akar. Őt viszont az se zavarja, ha a gyülekezete alszik nem csupán a prédikációja alatt, hanem úgy egyáltalán. Alszik a hívek lelkiismerete, ha vesztegetésről van szó. Alszik a megbékülésre való hajlandóságuk, ha bizonyos haragosukról van szó. Alszanak az önmegtartozásról szóló felhívások alatt, mert nem tudnak parancsolni maguknak. Kereszthordozásról pedig már rég nem is hallottak. Pont ezért szeretnek ide járni, ahol az „Úr lábainál” jókat lehet szundikálni. Még meg is dicsérgetik a prédikátorukat, hogy nem ijesztgeti őket pokollal, kárhozattal, amiről már rég bebizonyították, hogy nincs is. Aki megszokta a kényelmet, nehezen talál benne kivetnivalót.

Megint hivatkozok a baptista lelkipásztorok többségére. Missziónk kezdetén nem is voltak hivatásos lelkészeink, hanem kétkezi munkások voltak a gyülekezetek – tegyük hozzá méltán tekintéllyel rendelkező - prédikátorai. Szántás-vetés közben vagy a műhelyekben készültek fel a vasárnapi istentiszteletre vagy az esti bibliaórára.

Egyik, - állítólag kis képességű - barátomnak vasszorgalma volt. Azért mondom, hogy volt, mert már az Úrnál van, odahaza az örök hazában. Életem első legációját az ő hat gyülekezetből és két szórványból álló körzetében töltöttem. Azzal fogadott: karácsony van, a helyi igehirdetők folyamatosan be vannak fogva. Most jó lenne nekik is egy kicsit Igét hallgatni. Úgy osztottam be magamat, hogy minden nap öt-hat igehirdetést vállaltam, te mennyit vállalsz? – mert így írom meg a beosztást. Merész voltam, - mert nem tudtam, hogy mit vállalok, - de magam is annyit vállaltam. És Isten nem hagyott cserben.

Ezt a próféta lelkű embert ha Gyulára meghívtuk, akkor nem aludt senki. Azt mondta a tanuláshoz nemcsak ész kell, hanem fenék is. Megtanult elég jól héberül, akadémiai vizsgát tett. Debreceni szolgálata ideje alatt épült föl nem csak az új imaház, hanem a gyülekezet is. Úgy halt meg, hogy félig betegen előző nap temetett a szomszéd körzetben, ahol éppen nem volt prédikátor. Betegen is megtartotta este a bibliaórát. Aztán éjszaka hazahívta őt az Úr. Elégett a szolgálatban. Próféta volt? Azt tudom, hogy megvesztegethetetlen volt. Az Isten igaz embere.

10. És újabb időkben?

Eljött a szabad világ. Szólásszabadság van, meg mindenfelé nagy zavar. Kínálja a médiavilág a valaha elképzelhetetlen sokféleségét. A prófétáknak is nagy a kísértés, hogy beleszagoljanak a levegőbe mert szeretnének hatékonyak lenni. Igénylik is véleményüket. Akár meg is fizetik. Korábban elképzelhetetlen módon a sportcsarnokokban tömegek jönnek össze. Csak nem fogunk nekik a pedofiliáról, homoszexualitásról, globális szellemi nyomásról, netalán a személyes bűneikről beszélni? Amikor nem is ezért jöttek. Kíváncsiak mi van az egyházakban? Legalábbis eleinte. Mi meg csak meg akarjuk őket szólítani „az evangéliummal”. Persze olyan nyelven amilyet értnek. Mellőzzük a kánaáni szavakat. Olyanokat használunk, amilyenek néhány évtizede még eszünkbe se jutottak. Vagy nem mertünk volna szószéken használni. Most merjük. Olyan ének, hogy: „Bűneid ha bántnak téged...”? -Kit bántanak? Csak nem akarjuk egyből elriasztani őket?

Talán kezdjük mindjárt a régi próféták szavaival? Van-e a házadban tolvajlással szerzett? Van-e a lelkedben parázna gondolat? És ha van, mit kezdesz vele? Vigyázni kell az ilyen kérdésekkel. Jobb fel se tenni őket. Ha a hallgatók közül valaki mégis felvetné, - mert benne ilyenek feszülnek, - gyorsan meg kell nyugtatni valamivel. Hogy bebizonyítsuk magunknak a hatékonyságunkat.

Hogy ez prófétaság? Ki állítja ezt? Mi azt mondjuk magunkról, hogy evangélisták vagyunk. Hogy milyen evangéliumot hirdetünk? Korszerűt. Aki meg próféta akar lenni?... - hát legyen. De azok az idők rég elmúltak. Egyébként aki nagyokat mond, az ma a nagy próféta. És ha valaki olyan kicsi, hogy meg se jelenik a médiában, az nem sokat számít.

És ha nem is gondolják magukat prófétának, de mivel Isten nevében mertek megszólalni, Isten annak tekinti őket. Csak el kell olvasniuk Jeremiás próféta könyvéből a 27:14-17 verseit! „Nem küldtem őket, hazugságot prófétálnak az én nevemben. Ne hallgassatok rájuk. Én az ilyen prófétákra támadok – mondja az Úr.” Hogy mernek egyesek egyáltalán megszólalni az Isten nevében? De nagy kerítő vélt vagy valós siker. Mert úgy hálózza be az embert, hogy kellemesnek érzi. Ezt is meg lehet szokni, és akkor már a kicsi siker nem is elég. Nincs az a plafon, aminél magasabb ne lenne.

Mert a hübrisz nagy úr! A büszkeség. Amikor szent Klára sürgette Assisi szent Ferencet, hogy menjen el a szegénységi fogadalmat tett nővérek kolostorába prédikálni, öntsön erőt a lelkükbe. Ő nagy unszolásra végre megérkezett. Hamut kért, rajzolt vele egy kört, letérdelt a közepébe és énekelni kezdte a Miserere zsoltárt (a 51. Zsoltár). „Gonoszságom beismerem, bűnöm előttem lebeg szüntelen. Egyedül teellened vétettem, azt tettem ami színed előtt gonosz – és végig, végig az utolsó szóig: Isten előtt kedves a töredelmes lélek. A töredelmes és megtört szívet nem veted meg, ó Istenem.” Ezután szó nélkül felállt és távozott. Mindenki megértette, hogy Isten előtt az ember csak senki és semmi. Csupán nyomorult, kegyelemre szoruló bűnös.

Amikor viszont önmagával van eltelve az ember! Ez megtörténhet a szorgalmassal, az áldozatkészséggel, az élő hittel megáldottal is. Éppen amikor számba akarja venni hálaadásra okot adó dolgait. Elbízhatja magát. De akkor az ő szívébe már nem fog megérkezni Isten bocsánata és Szentlelke. Ne feledjük, Jézus korában is voltak büszke hívők. Úgy nevezték őket, hogy farizeusok. Nagy kegyelem, ha valakit távol tart tőle az Úr! És aranyat érnének ma is a tiszta szívű alázatosak. Hogy ne szélhámosság és bohóckodás legyen az egyházból, hanem olyan hely, ahol bűneikből gyógyulhatnak az emberek. Mert az a szentség, az igazságosság és az áldozatos szeretet otthona. Ezt azonban nem lehet büszke szívvel vagy lezser módon.

Mekkora szerepe van, (és holnap még inkább lesz) az egészséges hívő családoknak. Az egészséges hívő gyülekezeteknek. Fel se tudjuk mérni. Mekkora csoda, hogy holtukig szerethetik egymást azok, akiket az Isten egymásnak teremtett. És milyen védett biztonságban nőnek fel azok a gyerekek, akiknek ilyen a szülei. Meg tudják-e becsülni őket, meg az örökségüket? Nem tartják-e izgalmasabbnak, érdekesebbnek, vonzóbbnak a szabados társaságokat? Magabiztosnak látszó kortársaikat?  Ugyanilyen érték a ma még családias és régies gondolkodású otthonos baptista gyülekezet is. Ahol minden a helyén van, mert otthon érzi magát a Szentlélek. Hozzánk igazodik-e az Igazság Lelke, vagy nekünk kell hozzá igazodnunk?

11. Mit kockáztatnak a hamis próféták?

Lám a prófétákról meg a prófétáknak szóló igék nem is mindig derűsek. A hamis prófétákról szólók sohasem voltak azok. Mert ha egy gyülekezet - akár egy prédikáció hatására, akár a Biblia olvasását következő beszélgetés kapcsán - eljutna oda, hogy: nos, akkor rendezzük a dolgainkat! A haragosok már azon gondolkodnának, hogy ki kellene békülni. Megbocsátani és bocsánatot kérni... – De ha eközben berobban egy hamis próféta aki lelkesen harsogja sikereit, - a dolgok rendezéséből nem lesz semmi. A bűnösök - bűnösök, a haragosok - haragosok maradnak. Akkor pedig hiába mondogatják, hogy: békesség! békesség! – ha nincs békesség (Jer 6:14). Így nem lehet a bajokat gyógyítani. Kinek szabad az emberek üdvösségével játszadozni? Szabad-e visszaélni Isten Igéjével? Szakadásokat okozni? Szakadás után a korábban együvé tartozók kerülnek legmesszebb egymástól. A kívülvalók nem is értik, - sőt továbbra is együvé sorolják őket.

Az ilyen prófétáknak pirulniuk kellene és elhallgatni. Mert Isten számon fogja kérni őket. Nem egyszer voltam tanúja, amikor kezdődő valóságos bűnbánatban fogant ébredést törtek ketté „ébredési” emberek. Elérték azt, hogy végül senki nem akart megtérni (Jer 23:13-17). Isten igazi prófétáinak maga Isten mutatja meg, hogy mikor mit kell mondaniuk. A bűneik miatt böjtben összetörteket ők küldték haza, hogy egyenek jó falatokat, mert a bűneik fölötti szomorúságukban elgyengültek (Neh 8:9-12). Péter apostol viszont pünkösdkor olyan embereket hívott bűnbánatra, akik nem ezért mentek Jeruzsálembe (Apcs 2:37-41).

Valahogy azonban meg kell különböztetni az igazit prófétát a hamistól. Mert mindkettő Istenre hivatkozik. Sőt meg kellene érteni még a hamis prófétákat is. Nem egyetérteni velük, hanem csak megérteni őket. Ők is emberek. Gyerekeik lehetnek, sorsuk van, vágyódhatnak a könnyebb életre, mint bárki más. Csábíthatja őket még a karrier is. Vigyáznia kell minden igaz prófétának, nehogy ő is hamissá váljon! Mert ez a lehetőség nem kizárt. Ne méricskélje tehát a másikat! Meg se vesse, de ne is kívánja. Ő maga azonban vigyázzon magára, mert a sátán őt is megkörnyékezi. Akkor is, ha békeidőket élünk. De akkor még inkább, ha körülötte is, meg a világban is bajok vannak. Mert Isten nem ugráltatható (bocsánat a kifejezésért) a hívők hite által sem. De Ő mindig tudja, hogy mit miért enged meg, és meddig.

Ha a prófétát kinevetik, lenézik, megszólják, vagy csak figyelmen kívül hagyják, ez neki nem fáj? Fáj, de egyben kísértést is jelent. Az élet nehéz helyzeteivel legtöbbször csak annyit ér el az ördög, hogy a megtámadott szorosabban kapaszkodik Krisztusba. De ha még a bajok idején is elaltat, elcsábít, vagy megfélemlít, akkor sokkal többet ér el. És abba az irányba sodorja az igaz prófétát is, hogy ő is beadja a derekát.

Nem szeretnek ugyan erről az emberek beszélni, de a történelem gyakran ismétli magát. Ha kissé más köntösben is. Ma Európába a rabszolgák gyalog jönnek. A multiknak járműről se kell gondoskodniuk. Jönnek a jobb élet reményében. A német vagy holland Hanzi vagy Frici nem akar köztisztasági hivatalnok lenni. Magyarul: utcaseprő, - még géppel se.  Jöjjenek csak a szírek meg az afgánok. Ha rendetlenkednek is egy kicsit, ahogy a kancellárjuk mondta: „majd megoldjuk”.  Sőt azt is, hogy a Moszkvai gyarmatosítástól szabadult keleti blokkok nemzetei nehogy egymással keressék a kereskedelmi kapcsolatot, mert akkor nem lehet őket Brüsszelből gyarmatosítani. Márpedig ez a gyarmatosítási gyakorlat több száz évre tekint vissza. És a prófétának – akinek semmi befolyása nincs erre – mégiscsak igével kell eligazítania a rábízottakat: édesapákat, édesanyákat, védőnőket, fiatalokat és covid fertőzés esetén a halál előtt állókat. A próféta - mivel Istennel van közösségben, - anélkül, hogy sokat foglalkozna a világ dolgaival, azt teszi mégis amit tennie kell.

A Balaton partra kerültünk a rendszerváltás idején. Idegeinkben volt még a szorongás: csak ne ártsunk túlságos hősködésünkkel a gyülekezetnek. Már nem is volt rá szükség. Aztán az is, hogy csak le ne maradjunk, - azt se nagyon tudtuk, hogy miről. A németek jöttek, akkoriban itt találkoztak a keletiek a nyugatiakkal. Nem sok jót hoztak. A nyugatnémet hívők már rég elhagyták a szigorú erkölcsöket. De a nyugatnémet márka vonzó volt az itt élő hívőknek. Hát hallgatták a németeket. Aztán amerikaiak jöttek, túlzott erkölcsiséggel ők se rendelkeztek. Ki ezt tanított, ki azt (Jer 51:46).  Már a régi vágású hívők se tudták, kinek higgyenek.

Sok fiatal, aki semmit se tett az Úrért, gitárt fogott a kezébe és azonnal vezető pozícióra vágyott. Sokan el is érték. Ismerős volt ez már korábbról is, amikor fiatalok azzal fenyegetőztek, hogy ha nem engedjük be a világias lelkiséget, legfeljebb elmaradnak a gyülekezetből. Kimennek a világba. Nem mertük nekik azt mondani hogy: menjetek! Fájó szívvel ugyan, - de ha Isten meg a törvénye nem kell, - hát menjetek. Krisztust féltettük? Vagy magunkat, hogy el kell majd viselnünk azt, hogy néhány fiatallal kevesebben leszünk. Ennek a kudarcát. Attól nem féltünk, hogy Krisztust veszíthetjük el? Számoltunk ott, ahol nem azt kellett volna firtatnunk, hogy hányan, hanem azt, hogy kell-e nekik az Ige? Jézus sohasem számolt, hanem azt figyelte, ki kész megnyílni előtte?

Aztán sokan nem mentek ki, hanem behozták a világot. Undorító bűnöket hoztak be. A népszerűségért való versengést, ami állandó feszültséggel jár, és testvértelenné formálja a hívőket. Erotikus zenei fordulat következtében meggyengült a tiszta erkölcs vágya. Elharapódzott a kegyes köntösbe bújtatott pénzszerzés. Egyesek Isten áldásának tekintették, hogy - ugyan bizonytalan forrásból, - de meggazdagodtak. Ellátatlanok maradtak a kísértésben lévők és emiatt sokan elbuktak. Közben megszűnt a hitelességünk az emberek felé. És mi ugyanolyan undorító büszkeséggel gondoltuk rá, hogy megoldottuk a kérdést. A kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt. Egyre büszkébbé váltunk, a büszkeségnek a legvisszataszítóbb formája szerint: „lelkileg” büszkévé. Vagyis farizeussá. Vagy azt hittük, hogy Jézus majd - mint egy jó pszichológus - megérti őket, és Ő is megpuhul? Az Úr Jézus azonban soha nem az embereket tanulmányozta, hogy belőlük olvassa ki a „törvényt”. Hanem Istent képviselte, és törvényét tanította. Azért hogy segítsen nekünk az Ő örök akaratához illeszkedni.

Ma már negyven-ötven évesek az akkori fiatalok, és látom, hogy nem találják a helyüket. Kicsúszott a talaj a talpuk alól. Se hívők se hitetlenek. Ellenben ma sok fiatal átlátja az ilyen se hívő se hitetlen élet ürességét. Alaposan utána akarnak járni, mielőtt elköteleznék magukat. Szeretik az Urat, és nem dőlnek be akárminek. A covid sokakat kijózanított az illúziókból. Remélhető, hogy megszünteti azt az agresszív büszke, minden alapot nélkülöző kegyességet ami szakadásokat okozott baptista közösségünkben is. Mert akkora a kavalkád a modern és posztmodern irányzatokban, hogy az a korosztály, amelyikhez tartozok, hozzászólni se tud.

Magam úgy vélem, hogy most le kell egyszerűsödnöm! Valami vagy igaz, vagy nem. Ha Ige, akkor nincs kétségem. Ha van benne valami csavar, az nekem gyanús. Ilyenkor imádkozok, hogy Isten őrizzen meg minket a gonosztól. Mert az nem ijesztgetni akar, hanem elveszejteni (1Pét 5:8). Ő a hazugság atyja, mert nem állt meg az igazságban (Jn 8:44). Tőle nem várható semmi jó. De a mi Urunk megígérte, hogy megtart minket (Jn 15:9-11). És megtisztít minden hamisságtól, mert annak bővében vagyunk. Nekem ennyi elég. Amikor nyaranta telt ház van nálunk, leülünk bibliázni. A gyerekektől kezdve a fiatalokon át, a szüleikig, vagy nagyszüleikig, mindnyájan a Bibliához nyúlunk. Nem is kívánunk mást.

Nekünk baptistáknak nincs liturgiánk. Legalábbis kötött liturgiánk soha nem is volt. De a szokásos istentiszteleti rendünk mégis megvolt. Később a „nincs liturgiánk” büszkén hangoztatott elvünkké vált. De aztán folytatódott: nekünk nincs tradicionális művészetünk se, de jó ízlésünk sincs. A viselkedésünk pedig imaházon belül és imaházon kívül még inkább bizonytalanná vált. Amikor a világi emberek is elfelejtették hogy mi illik, mi nem illik, mi nem álltunk ellent ennek a hatásnak. Lassan már azt se tudjuk, hogy miben hiszünk, miben nem. Mert kikoptak a tanító jellegű hitmélyítő istentiszteleteink. Voltak akik azt hitték mindig evangélizálni kell. Támadták azokat, akiknek régies hívő tartása van. A baptista hagyományok ellen meg hadjáratokat indítottak.

A Tv-ben az utóbbi években  olyan baptista műsorok voltak, hogy a nem baptisták csak azt érzékelhették, hogy egyetlen összekötő valami van bennünk: egy szektás öntudat. Miközben más egyházak adásai nem csak élő bizonyságtételekkel, hanem élő igehirdetésekkel vannak tele. A mi vezetőink mintha preferálnák ezt a káoszt. Büszkén állnak a világ elé, hogy a tömeggyilkost játszó Texasi kopó is baptista. Na és? – mondhatná bárki. Ez nem is olyan nagy hír. Legfeljebb azoknak, akik a saját buborékukban azt hiszik.

Bizony bűnbánatot kellene tartanunk, megtérni és elhagyni ezeket. Megengedni a Szentléleknek a nagytakarítást. Elkérni az Úrtól az újrakezdés lehetőségét. A fegyelmezett, puritán áldozatkész elődök nyomait követve. Ha pedig megérinti fiataljaink lelkét a Szent, akkor már majd minden egyenesbe fordul. Mert az mindig elvégzi a maga dolgát.

12. Imádkozunk-e a prófétákért?

Azt tanácsolnám, hogy ne bántsuk a prófétákat, még a hamis prófétákat se. Borzalmas, hogy vannak, de inkább imádkozzunk azért, hogy megtérve megigazuljanak. Dobják sutba azokat a szempontjaikat, amelyek megkérdőjelezik, vagy egyenesen lehetetlenné teszik azt, hogy Isten igaz prófétái legyünk. Fakadjon föl szívünkben elhívásunk első öröme és buzgósága. Isten irgalmas hozzánk, még a prófétákhoz is. Nekünk sem tilos a megtérés.

A kegyelmet mi emberek nem tagadhatjuk meg senkitől. Elsősorban persze a prófétákra gondolok, és nem a sztár lelkészekre vagy az ok nélkül felkapott teológus diákokra. Vagy a felkapott dicsőcsopi vezetőkre. Mert azok a fejével képtelen vagyok gondolkodni. De azért egy próféta, - még ha hamis is, - mégiscsak próféta. Ha viszont igaz úton jár, őrizze meg őt az Isten ezen az úton. Ha már letért, könyörüljön meg rajta és vezesse vissza az igazság ösvényére. Ha másért nem, az Ő nevéért (Zsolt 79:9). Imádkozni kell tehát a prófétákért, méghozzá az igaziakért ugyanúgy, mint a hamisakért. Mert szükség lenne rájuk úgy, mint egy falat kenyérre.

Az elmúlt ateista időkben mi keleten azt tudtuk, hogy itt teoretikus, nyugaton meg praktikus ateizmus van. De azt nem gondoltuk, hogy agresszív sodomizmus is. Annak ellenére sem gondoltuk, hogy az Úr Jézus figyelmeztetett rá. A Jelenések könyvében pedig világosan elénk van rajzolva. Tudtuk, hogy igaz, - de nem tudtuk, hogy ez tulajdonképpen mit takar. Ma az emberek, - még a hívők is - azt hiszik, hogy a világjárvány a legnagyobb baj. Csapás bizony, mert közülünk is halnak idősek is, fiatalok is. De ki tudja megmondani biztosan, hogy ennek egyszercsak vége lesz-e, vagy csupán egy még rosszabb bevezetője?  Félő, hogy elsikkad, hogy ez a járvány mekkora kegyelem is. Mert Európa és Amerika, a világ klasszikusan keresztény részei mára erkölcsileg lezüllöttek.

De milyen világ lesz abból, amikor a klasszikusan keresztény társadalmak gyerekeit már a bölcsőtől megtanítják a szexuális bűnök legszörnyűbb embert alázó formáira? Ha lezüllenek az emberek, megszűnnek az élet zsenge és sérülékeny időszakától fogva a biztonságot nyújtó egészséges lelkű közösségei. A mammonimádat egymás ellen fordítja az embereket. Szétmállanak társadalmat összekötő szálak. Kialszik a segítés ösztöne. A hazudozás, a fenyegetés, a gyűlölködés, a zsarolás lesz a parlamentbe küldöttek megszokott stílusa és napi programja. És mi lesz, ha nem lesznek próféták, akik megmondják ezt az embereknek?

Hátha lennének még közöttük olyanok, mint annak idején Ninivében, akik visszarettennek. Mert a prófétaság Lelke nem igehirdetői stílus kérdése, hanem arról van szó: van-e még visszaút? Visszaút az Istenhez! Nem az Isten, hanem a mi részünkről? És ha van, lehet-e azon elindulni bűnbánat, összetörés nélkül, úgy, hogy mindeközben a bálványok is maradjanak. Ha máshogyan nem - a járvány elmúltáig valahol a raktárban. És ha ezt megmondja a próféta - és őt megfenyegetik? Repül a kő. Mindenféle hazugsággal vádolják. Vajon ettől ő boldog lesz? Attól a puszta ténytől, hogy ő mégis az Isten oldalán áll. Vagy elbizonytalanodik? Ez nem pusztán az ő sorsát dönti el, hanem mindenki másét is. Kyrie eleison! Uram, légy irgalmas hozzánk!

Ahhoz, hogy az Úr könyörülni tudjon rajtunk, először önmagunkon kell kezdeni. Önmagunkban kell rendet teremtenünk. A félig próféták, akik megpróbálnak egyensúlyozni az elhívás és bármi más között, azért vannak bajban, mert az Isten hagyja őket magukra. Nem veszik komolyan azt, hogy bűnük odaáll Isten és közéjük. Isten bennünk lakik, míg a szívünk tiszta. El kell határolódnunk tehát minden bennünk is meglévő gonosztól. A kegyelem elfogadása egész embert kíván. Testünket, lelkünket, érzékeinket, képzeletünket, beleérző képességünket, a szív őszinte nyitottságával kell Isten felé fordulnunk. Nem szabad visszariadnunk ennek semmiféle következményétől. Nem azt kell tennünk, amit hajlamaink megkívánnak, hanem azt, amire Isten Igéje tanít. Elsősorban fegyelemre tanít, önmegtagadásra, keresztfelvételre, igazságra, önfeláldozó szeretetre.

Tapasztalatból tudjuk, hogy ha folyamatosan nyitva tartjuk fülünket, akkor a lelkiismeretünk sosem hallgat, mert azt az Isten érzékenyíti. A Mindenható Isten irgalmas kezének minden érintése, dorgálása, hívogatása ellenére akaratunk szabad marad. Mondhatunk igent is, de nemet is. Isten nem vaslánccal köti magához az igazi prófétáit, ahogyan az ökröket szokás, hanem a szeretet és az igazság kötelékével. Nem kényszerít, de mi önként a rendelkezésére állhatunk (Rm 6:12-14). Mindez a tiszta szív éberségével kezdődik, és a használhatóságunkkal folytatódik. És bármi következzék személyes életünkben, vagy körülöttünk a világban, az Isten országa megáll. Azon a pokol kapu sem vehetnek diadalt (Mt 16:18). Ha ezt tudjuk, akkor Isten prófétái, Isten emberei vagyunk.

Épp ezért Isten emberei akár hivatásuk szerint lelkipásztorok, akár családapák vagy édesanyák, mindig messzebb néznek. Szem előtt tartják a jövőt. A magukét éppúgy, mint a rájuk bízottakét. Isten eljövendő országát, méghozzá annak kettős természetével. Nagy vigasztalás van abban, hogy az eljövendő Isten országát senki el nem veheti tőlük (Rm 8:31-39). Bármit kell elviselni, az Úr Jézus kezéből várható jutalmunkat ez nem veszélyezteti. Nyomorúságaink idején ez jobban vigasztal, mint bármi más. A másik dimenzió pedig az Isten országának természete már most: a mennyei világ rendje, szépsége, szelíd békéje, mindenki felé irgalmas jósága. Ez az eljövendő világ kicsiben, - de odaátról való.

És ami a legfontosabb, ami a prófétaság szíve: maga a Mindenható egy igaz és Örök Isten. Igaz, nem ismerjük őt teljességében, de ígéretünk van arra, hogy ennek is eljön majd az ideje (1Kor 13:12). Ő azonban ismer minket. Mert Ő adott némelyeket prófétákat, apostolokat, tanítókat a szentek tökéletesítése céljából (Ef 4:11-16). Ő már adott annyi jót, hogy számát se tudjuk (Zsolt 71:15).

Aztán végül már nem is ezekért a javakért szeretjük Őt és ragaszkodunk hozzá, hanem önmagáért. Betölti a lelkünket a Teremtőnk utáni olthatatlan vágyunk. Tulajdonképpen ez a próféták igazi titka. Azért igaz próféták, mert nem teszik mérlegre ezt a kegyelmi kapcsolatot. Ha ezért üldözik őket, nem lepődnek meg, hisz elődeikkel is ezt tették. Minden mást ezen a kapcsolaton mérnek meg. Ezért látnak tisztán. És ezért lehet megbízni bennük. Szeretik Istent a parancsolat szerint is (5Móz 6:5,  Lk 10:27), meg szívük szerint is. A szeretet akadémiája azonban Szalézi szent Ferenc szerint a Kálvária. Ahol nem csupán Krisztust feszítették meg, hanem vele együtt minket is (Gal 2:20). Épp ezért a feltámadásban is a sorsunk összeér (Rm 6:5).