MI JUT ESZEDBE MÉG AZ ÉLETEDRŐL?

Részletek
Megjelent: 2020. április 05. vasárnap, 10:33

- Itt vagy?

- Igen, Uram, figyelek.
- Mi jut eszedbe még az életedről? Csak mellékesen, ez egy "világi" sláger refrénje, ha nem tudnád.
- Uram, Te ilyeneket is tudsz?
- Mindent tudok, még a dalszöveget is:
"Egy, két helyet itt már végigjártál.
Egy, két emberrel már eldumáltál.
Néhány hasznos trükköt megjegyeztél.
Talán szükséged lesz többre ennél.
Mi jut eszedbe, mi jut eszedbe még az életedről?"
- Az én életemről?
- A tiédről.
- Miért kérded?
- Mert most nagyon megváltozik.
- A járvány miatt?
- Is.
- Hogyhogy "is"?
- A járvány miatt is, de a vele kapcsolatos események, történések miatt is. Mit gondolsz? Nem lehet a pandémia egy eszköz, mint egy mobil, és a lényeg nem a szerkezet, hanem az üzenet, amit tartalmaz? Ha nem érted meg az üzenetet, a hordozója csak károdra lesz. Ez a hordozóeszköz lehet a tudósoknak izgalmas titok, a politikusoknak hatalmas fegyver, a hétköznapi ember számára életveszélyes batyu. Kinek mi jut, és kinek mi jut eszébe róla…
- Az élet törékenysége, kiszolgáltatottsága, végessége szinte mindenkinek.
- Azért kérdeztem.
- Az életemet?
- Most az emlékeidet és az érzéseidet. Most, ebben a helyzetben, a karanténban, fekve a díványon vagy padlószőnyegen eszedbe jut a gyerekkorod, hogyan labdáztál, bicajoztál utca hosszat... Az osztálykirándulás, az első csók, vagy az első kóla íze, az első farmer illata, az első kvarcórád csillogása, az első német márkád, dollárod tapintása, az első hónapi munkád bére, az először megszerzett jogosítvány, bizonyítvány átvétele… Az első albérlet, önálló lakás, ház… Mennyi fontos íz, illat, eszköz, tárgy, anyag… Ajtókilincs és sütőtál, golyóstoll és díszes boríték, kerékkulcs és ajtókulcs, fogkefe és hajkefe, nyaklánc és biciklilánc, jegygyűrű és kútgyűrű, sim kártya és bankkártya, fénykép és fényszóró, tornacipő és cipőkanál, papírpénz és papírzsebkendő… Ó, mennyi kincs… Mi jut eszedbe még az életedről?
- A titokzatossága. Mikor, mit, hol, hogyan, miért tettem, kaptam, adtam, láttam mondtam, hittem, tudtam…
- Érdekes, ugye?
- Egyre bonyolultabb és érthetetlenebb.
- Én mondtam.
- Tudom. Az a baj. Mégis van egy-két fehér, meg fekete folt. Például ez a járvány. Jelezted évezredekkel ezelőtt, hogy milyen lesz az emberi civilizáció, és mégsem tanulunk hibáinkból. Talán majd most, de attól tartok, hogy ez hiú ábránd.
- Én mondtam. No, és mi jut eszedbe még az életedről?
- Az ajándékod.
- Hm. Kifejtenéd részletesebben?
- Mostanában annyian részletezik, a többieknek sokkal jobban megy. Én röviden mondanám: a Fiad. Nekem nagyon bejött. Mármint az életembe. Eszembe jut naponta többször is. Mostanában teljesen új megvilágításban látom Őt. Úgy szeretném meghálálni… de még elmondani se tudom ütősen. A szavai, a személye, a tanítása… Jobban kellene tisztelnem Őt, és szeretnem: Jézus Krisztust. Néhány nap múlva Virágvasárnap lesz. Nagypéntek. Húsvét. Eszembe jut az életemről az ő halála, feltámadása, és az én örök életem.
- Biztos?
- Azt hiszem.  

Tisza Attila

 

Később is ráér, de hol marad a „legyetek készen”?

Részletek
Megjelent: 2020. február 14. péntek, 14:07

Lukács 12:35-40

Általában kerülöm, hogy súlyos, nehéz témákkal kelljen foglalkoznom. Az életszemléletem pozitív, és igyekszem is arra, hogy ne engedjem át magam a borúlátásnak vagy negatív gondolatoknak. Nem azért, mert nekem csak könnyű dolgok jutottak volna, vagy engem az élet bármitől is megkímélt volna, hanem mert úgy döntöttem, hogy nem engedem a napjaimat tönkre tenni ezzel.

Vannak azonban olyan kérdések, amelyeket időről időre meg kell vizsgálnunk és el kell döntenünk, mit és hogyan gondolunk róla.

Nem sokkal halála előtt találkozhattam és beszélgethettem Prof. Dr. Kopp Máriával, aki férjével együtt egész életében küzdött a magyarság testi és lelki egészségéért. Több olyan kezdeményezés és tanulmány fűződik a nevükhöz, amely hosszú ideig, pozitív irányban befolyásolja majd az életünket. Megdöbbentett hirtelen halála, és mélyen megindított az a riport, amelyet lányával, Skrabski Fruzsinával készítettek. Nagy szeretettel beszélt szüleiről, és elmondta, hogy neveltetését végigkísérte az alábbi vers, amely otthonukban a hűtőszekrényre volt helyezve:

                                                                                                                   Weöres Sándor : Bolero (1980)


 Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellet, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.  

 

A szülők célja ezzel nem az volt, hogy riogassák gyermekeiket, hanem hogy erősítsék bennük a felelősséget aziránt, hogy nem mindegy, hogyan használjuk a rendelkezésünkre álló időt. Amikor van választásunk, tegyük jól!

 Az elmúlt hetekben történt halálesetek kapcsán gyakran visszhangzott bennem ez a két szó: „mind elmegyünk”. Az egyik egy fiatal hirtelen halála, amely egy ígéretes életet zárt le hirtelen, a másik egy idős ember nyugodt, békés elalvása kedvenc fotelében az otthonában. Nagyon más.

Féljek tehát ettől: „mind elmegyünk”? De a Máté evangéliuma 6:34-ben ez a felszólítás van: „ne aggódjatok tehát a holnapért!” Miért fontos, hogy tudjam, én is elmegyek valamikor? Egyáltalán, lehet ezzel a tudattal harmóniában úgy élni, hogy ez ne félelemmel, vagy szorongással töltsön el? Amikor ezzel a gondolattal élek, változtat-e a mindennapi döntéseimen bármit?

 Nemrégiben láttam egy „zseniális találmányt”, amit a szoba rendetlenségének eltüntetésére ajánlanak. Ez egy olyan függöny, amelyre a szoba képe rá van nyomtatva rendezett állapotában, így egy mozdulattal el lehetett húzni, és már el is fedte a mögötte rejtőző zűrzavart, a felületes szemlélő számára tökéletes képet mutatva ezzel.

Arra gondoltam, hogy milyen praktikusan használjuk az ilyen „lelki függönyt” olykor-olykor. Segítségével egy mozdulattal el tudjuk tüntetni bármely problémánkat. Nem megoldva azokat, de eltakarva.

Ráér, vagy fontos valami számunkra? Hogyan készülünk szituációkra? Fontos, hogy egy-egy helyzetben ne kelljen kapkodnunk, és inkább előre rendezzük azokat, ha lehetőségünk adódik rá, vagy csak hagyjuk, hadd történjen az élet?

Van-e különbség abban, hogyan hagyjuk magunk után reggel az otthonunkat, amikor tudjuk: nem egyedül érünk majd haza? Milyen más lendülettel teszünk mindent a helyére, amikor arra készülünk, hogy vendégek érkeznek.

Mi marad utánunk, amikor kilépünk a képből? Mi marad az iskolában, a munkahelyen, a családban… az életünkben, rend, vagy rendezetlenség?

Olykor az ad valódi képet egy-egy személyről, ha váratlan helyzetben láthatjuk. Ért már olyan meglepetés minket az életben, amikor a valakiről magunkban alkotott elképzelésünk nem felelt meg annak, amit végül megláttunk? Ez lehet pozitív „csalódás” is, hiszen alá is becsülhetünk valakit.

A Korinthusiakhoz írt első levél 14:33-ban azt olvashatjuk, hogy „ISTEN nem a zűrzavarnak Istene”. Istennek ezt a természetét láthatjuk a minket körülvevő, csodálatos törvényszerűségekkel működő teremtett világban. Nagy bajban is vagyunk időnként, amikor ez a kiszámítható, stabilitást adó rend bármi miatt felborul. Olyankor igazán átéljük, hogy ennek a rendnek a hiánya milyen kiszolgáltatottá tesz minket. Bár nem figyelünk erre, de a saját káoszunk, ugyanilyen a hatással van az életünkre.

Gyakran utazunk hosszabb útra is, történetesen egy alkalommal nagy baleset mellett haladtunk el, amelyben 5 autó ütközött. Ahogyan lassan tereltek el minket mellettük láttuk, hogy még akkor szálltak ki az utasok az autóikból, illetve, a roncsokból, amelyek az ütközés után azokból megmaradtak. Úgy látszott, hogy az emberek nem sérültek meg súlyosan. A középső autó azonban inkább egy harmonikára emlékeztetett, az eleje és hátulja is teljesen összenyomódott, csak az utasfülke látszott sértetlennek.  Később, amikor az Útinform honlapján keresgéltem, megtaláltam az erről szóló tudósítást is. Szaknyelv így fogalmazott: „utoléréses baleset” történt.

Ez a fogalmazás nagyon megfogott, van ilyen is, amikor útolér minket valami. Ki volt a hibás igazából? Mit kellett volna az egyes sofőröknek másként csinálniuk? Valószínűleg, ha csak egy-egy autó lett volna érintett, nem is történik baj, vagy nem ilyen mértékű. Olyan ez, mint amikor egy-egy döntésünk önmagában nem okoz bajt, mindaddig, amíg a többi utól nem éri, és nem ütközik vele.

A mulasztások, a ki nem mondott szavak, az elrendezetlen ügyek egyszer utolérnek. Talán minket, még életünkben, vagy azokat, akik itt maradnak. Ismerek olyan esetet, amikor valamit az utolsó pillanatban sikerült elintézni vagy helyrehozni, de olyat is, amikor már nem lehetett mit tenni.

Tudjuk, hogy „mind elmegyünk”, tehát ha valami ma látszik fontosnak, tegyük meg, és ne halogassuk. Ez lehet esetleg szemléletünk megváltoztatása, vagy egy rég halasztgatott beszélgetés, esetleg irataink vagy ügyeink rendezése: mindenki maga tudja.

 Jobb úgy élni, ha tudjuk: a dolgaink rendben vannak. Nem félve, de készülve.

Tiszáné Gneth Gabriella

 

Minek látszik?

Részletek
Megjelent: 2020. február 12. szerda, 18:56

„Ne ítéljetek a látszat után, hanem igaz ítélettel ítéljetek!“        (János evangéliuma 7:14)

Nagyon izgalmas diskurzusba keveredtem ma két kedves kismamával.

Mindig öröm látni azt az izgalommal teli várakozást, amely megelőzi a kicsi életek fogadását. A várakozás időszaka ad alkalmat arra, hogy fizikailag, és lelkileg is felkészüljünk a gyermekek érkezésére. Ilyenkor mi, akik már anyukák vagyunk, természetesen újra és újra felidézzük korábbi élményeinket. Szóba kerül, ki mit hogyan élt át, mi használt, mi vált be a gondozások során. Hogyan reagáltak a csöppségek, milyen nehéz, és milyen mulattató helyzeteket éltünk át együtt.

  Egy baba érkezése a családokat természetesen új helyzet elé állítja, hiszen a berendezéseket, felszereléseket be kell szerezni. Hasznos szokás, hogy a rokonok, barátok ilyenkor segítséget nyújtanak. Mindenki igyekszik praktikus dolgokat ajándékozni. Miközben arról beszéltünk, mi mindenre is van szükség, eszembe jutott egy érdekes történet, amely még első gyermekünk születésekor történt velem.

Sok-sok szép kinőtt ruhát, és már nem használt eszközt kaptam én is ajándékba. Egy nagyon kedves hölgy, távoli ismerősünk, akinek a csemetéi már megnőttek, felajánlotta, hogy szívesen nekünk adná azokat a textil pelenkákat, amelyeket ő használt, de már nincs szüksége rá. Nemsokára kaptam is tőle egy szép kis csomagot. Gondosan fehérített, kivasalt, használatra előkészített darabok voltak, precízen összehajtogatva. Örömmel fogadtam, és mivel annyira alaposan voltak előkészítve, azonnal a szekrény polcára került az egész pakk.

   A meglepetés akkor ért, amikor első alkalommal elővettem egy darabot használatra. Amint kihajtogattam, a belső oldalon jókora vörös pecsétre találtam, amely egyértelműen mutatta, melyik kórházból származik. Egymás után végignéztem az egész stócot, és kivétel nélkül mindegyikben megtaláltam a pecsétet. Nem kellett sokat törnöm a fejem ahhoz, hogy felismerjem, ez nem tartozott a kórházból a kismamákat elbocsájtó kezdő csomagba, feltehetően nem a tulajdonos tudtával és beleegyezésével váltak „magántulajdonná”.

  Úgy kerültem hirtelen kellemetlen helyzetbe, hogy nem tehettem róla, hiszen nem én hoztam el a kórházból azokat. Tudomásom sem volt arról, hogy valaki ilyen módon „segített” magán, és okozott problémát nekem. Mégis, ha valaki – esetleg éppen a védőnő - ebben a pillanatban lépett volna be a szobába, és nem ismeri az előzményeket, azt látja, hogy én egy tucat olyan dolgot használok, amely kétségkívül nem az enyém. Könnyen juthatott volna arra a következtetésre, hogy én voltam a tolvaj, aki nem tartotta tiszteletben a köztulajdont.

Évtizedeken keresztül gyakran eszembe jutott ez a kis sztori. Mindig felidéződik bennem, amikor olyan helyzetben találok valakit, amely félreérthető. Igyekszem megtanulni, hogy ne a látszat után ítéljek, hanem ismerjem meg a hátteret, a teljes történetet, és csak ennek ismeretében vonjak le következtetést.

Az, hogy egy-egy szituáció minek látszik, ugyanakkor milyen valóságtartalommal bír valójában, olykor könnyedén, máskor viszont nagyon nehezen megítélhető.

Tiszáné Gneth Gabriella